Temetések előtt mindig újra élek egy álmot, mely nagyanyám temetését előzte meg. Még betegen feküdt ágyában az öreglány, de álmomban már üres volt szobája. Abban a szobában nőttem fel, így szinte természetes helyszíne lehet álmomnak, hiszen gyermekkorom életteréül szolgált. Nagymama betegsége okán pedig a család idejének jelentős részét töltötte ott, valami ki nem mondott időbeosztás szerint váltottuk egymást, illetőleg beszélgetéseinket is oda szerveztük.

Életének utolsó hetében visszatérően álmodtam, állok a szobájában, ágya üres, egyedül vagyok. Odalépek az ablakhoz, mert kívülről zajt hallok. Az udvaron látom, nagy a sürgés- forgás, idegen emberek hordják a szüleim összegyűjtött ingóságait. Az ablakkal szemben áll egy ember, valaki, akit jól ismerek, ez az illető szervezi a szállítást. A horda hordja a szajrét, a szervező dirigál. Álmomban kinyitom az ablakot, az ismerőst próbálom megszólítani, próbálom mondani, ne engedje, hogy a jöttment népség kifossza a házat, de nem hallja senki a hangomat. Egyre kétségbeesettebben próbálom felhívni magamra a figyelmet, de senki sem lát, vagy hall engemet. Hát persze, hiszen ez csak az én álmom, miért is foglalkozna velem a földi sereglet? Kihajolok az ablakon, látom a motyó távozását, az orrom előtt folyik a bűncselekmény, és nem értem az egészet.

Miután az álombeli tehetetlenségemből fáradtan és elgyötörten ébredek, elmondom a történteket anyámnak, mindent képről képre, egyetlen momentum elhallgatásával, a szervező személyét fedje homály, amíg élek. Az én nagy álomfejtőm fekszik halálos ágyán, már nem tudja megmagyarázni az álombeli események jelképrendszerét, pedig évtizedeken keresztül tette azt, rémületbe kergetve engem, honnan ez a sátáni érzület, amely irányítja álmaimat. Így anyám rám néz, majd tovább halad.

Az álomból vissza kellett térnem a szomorú földi valóságba, nagyanyám egyik nap hajnalán örök álomba szenderült, itt hagyva minket az árnyékvilágban. A gyász érzése, mely új volt még számomra, feledtette velem a szörnyű érzéseket keltő álmot, a valóság is elég elfoglaltságot adott.

Elérkezett a temetés napja, melyet hihetetlen készülődés előzött meg. Nagy a család, az országból hatalmas csapat sereglett. Sütés, főzés, terítés vette kezdetét, majd a rokonság messze földről érkezett. Néhány momentum felkeltette figyelmemet, de mivel tetemes a feladat és maró volt a gyász, így a fura érzések nem időzhettek gondolataim között.

A szertartás végeztével a temetőből jövet, mintegy ötven méter volt még a célig, mely a hazaérkezést jelentette volna, egy szomszéd rémülten ugrott nyakamba, kifejezve együttérzését a történtek miatt. A monológot csak akkor fogtam fel, amikor kánonban kezdték kiabálni a népek, betörtek a gyászos házba. Ebben a pillanatban eszméltem én, itt van az álom megfejtése: hiába tudom, hogy amikor üressé válik az öreglány szobája, senki sem lesz otthon, a családi vagyont elhordják a házból. Az üzenet még azt is magában hordozta, hiába tudom előre mi fog megtörténni, megakadályozni nem tudom azt.

A kétségek gyötörtek, mit kellett volna tennem? Hogyan akadályozhattam volna meg a csúfos tettet? Férjemnek meséltem el az álmomat egészében, nem titkolva a titkolni valót sem. Kértem, segítsen, mitévő legyek? Azt mondta, engedjem el a történetet, minden titokról a függöny lehullik idővel, nem kell beleártanom magamat. Azt mondta hét évente mindenre fény derül, legyen úgy, ahogy a Jóisten akarja. A második hét év ötödik évében sírba vitte párom a titkomat. Viszem a kínomat magammal tovább, melyre remélem, fény sohasem derül, és ilyen áron már álmodni sem szeretnék én.

Az edény után jöhet az árnyékvilág utolsó telkének kiválasztása is. A temetőgondnok természetesen jó ismeretséget ápolt urammal, a faluban kizárólag engem nem ismer senki.  A vállalkozótól kapott elérhetőségen keresztül vettem fel a kapcsolatot a következő készséges emberrel. Ez a kapcsolatfelvétel a halált követő második héten történt, egy héttel előzve meg a temetést. A férfi úgy tudott segítőkész lenni, hogy talán egyetlen egyszer sem nézett a szemembe, a kontaktus mindvégig kerülve volt részéről.

Fontos tapasztalatommá vált, hogy az özvegy szemébe senki se néz szívesen. Olyan az, mintha egy feneketlen kút lenne, amely képes az élő lelkeket magába szippantani. Az emberek általában bűntudatot éreznek a halál közelében, talán szégyellik, hogy ők élnek, esetleg nem tudják, ildomos-e a gyász szomszédságában boldognak lenniük. Gyakran találkoztam azzal, adott társaságban nekem kellett gondoskodnom a vidámságról, kimondva a gyászos hangulat kerülésének kívánságát.

Persze a gyász következő másfél évében eme felfedezésemet rendszeresen ki is aknáztam, amikor csak lehetőségem nyílott rá, hangoztattam új családi állapotomat, miközben fürkésző tekintetem egy pillantásnyi időt sem vesztegetett el, hogy leleplezze a zavart beszélgetőtársaimban.  Nem volt az a szívtelen emberfajzat, akinek szemére homályt ne varázsoltam volna, és nem volt az az ajtó, mely mocsok módon ki netárult volna előttem hallva tragédiámat. Természetesen ezt a jellemtelen játékot ismeretlen emberekkel, idegen környezetben játszottam, vigasztalhatatlan lelkemben történő röpke jókedv kialakulása reményében.

Az utolsó telek kiválasztása nagyon fontos momentum. Amikor nagyanyám földi nyughelye került kijelölésre, fontos szempontnak bizonyult a terület fekvése, legyen az az élet napos oldalán, szeressenek ott pompázni a virágok. Kedvesem telkének kijelölése ennél lényegesen összetettebb feladatot támasztott elém. Ragaszkodnom kellett, belső késztetésem okán ahhoz, kevés szomszédja legyen, hiszen életében is mindig a saroktelkeket kultiválta. Továbbá szemmel tudja tartani a közlekedőket, rálásson a templom tornyára, így az út közelébe kell kerülni, a legszélső parcellába, átellenben Isten földi házával. Nem tudom, a gondnok engem nézett bolondnak, vagy férjemet tisztelte a legmesszebbmenőkig, de kéréseimet végighallgatva, szó nélkül egy bizonyos helyre vezetett néma főhajtással, megkérdezve az anyaföldre mutatván, megfelelőnek tartom-e eme helyet. Megértette kérésem lényegét, a temető legjobb telkét válthattam meg életem párjának, hogy a horrorisztikus urnának, amely kedvesem már csak használaton kívüli hamvait tartalmazza, végső állomása legyen.

A helyszín kiválasztása persze konfliktusokkal terhelt volt, hiszen ha egy anya és apa temeti gyermekét, akkor a meny akarata felülbírálásra tarthat számot. A szülők szívesen magukkal vinnék fiuk hamvait a családi urnasírba, ezzel is kirekesztve az özvegyet a gyászból. A fő temetkezési helyen még pont egy kiadó hely árválkodik, várva halottuk földi porait. Biztosak abban, hamar vigaszra találván, költözöm messze vidékre, melynek előszelét már érzik is talán, magára hagyván kincsük lelkét, hogy egyedül szomorkodjon, távol a majd belőlük lassan készülő hamvak sokaságától.

Azt gondolom, szülőnek gyermekét eltemetni a legnagyobb fájdalom, így azon túl, hogy ragaszkodtam a temetés helyszínéhez, azzal a bizonyossággal, ő kötődött a választott faluhoz, átengedtem a rokonok értesítésének jogát minden formaiságával együtt.

A temetési szertartás egy több ismeretlenes egyenlet, ha a tárgyi feltételek adottak, már csak lélekkel kell megtölteni azt. Lehet választani zenét, búcsúztatási formát. Mindent meglehet tervezni, olyan mint egy esküvő, és valóban olyannak is kell lennie, hiszen hittel és reménnyel gondolataink között, az örök élet reményében engedjük tovább szerettünket.

A hit dolgaival kapcsolatosan készülni a szertartásra, már felemelő. Olvasni a Bibliát, gondolni az ígéretekre, az örök élet reményében élve megerősödik a bizonyosság, mely a gyászban a lelki béke megtalálásának az alapja.

A vállalkozó automatikusan megjelent a helyszínen, és mint keselyű, ragadta magával a testet. Kapsz egy fénymásolt cetlit telefonszámmal, amin majd érdeklődhetsz. Minden intéződik. Persze segítséget csak akkor kapsz, ha elesettnek tűnsz, különben a szállítást oldd meg magad.

Egy közeli idős rokon nemrég távozott az élők sorából, és azzal a slunggal tartózkodási helyet is váltott.  Mikor a végét járó asszonynak drága férje szembesült a halál kopogtatásával, riasztotta a legidősebb fiút, szállítani kell a mostohát. Jött a kedves gyermek gépesítve azonmód, ragadta magával, majd a platóra dobta fel a testet, reményeink szerint már élettelenül. A leleményes csapat kijátszva a szabályokat, száguldott az örök nyughely felé, bekéredzkedve az ősi családi sírba.

A halált követő napokban semmi dolgom nem akadt a testtel, illetőleg annak végső nyughelyével. Emlékszem, apám és nagyanyám halálát követően rengeteg elintézni való dolog hárult a hozzátartozókra, nem is értettem mi okán alakult ez a nagy különbség. Ugyan felmenőim temetése a halál beálltát követően napokon belül megtörtént, kedvesem porhüvelye csak lassan érkezhetett meg utolsó földi kéglijébe, három hetet kaptam az előkészületekre.

A temetkezési vállalkozó egy közeli városban tartja fenn irodáját. Az épület mediterrán stílusú színekben pompázik. Belépve az ajtón hideg kővel és egy meleg tekintettel szembesültem. Egy középkorú nő ült az asztalnál, a szemüvegének egyik szára és a körmein lévő lakk már az enyészetté vált. A látványtól hirtelen elbizonytalanodtam, semmi jóra nem számítottam, majd amikor megszólalt, bizonyosságot szerezhettem, jó kezekbe kerültem. Mindösszesen a nehéz függöny mögötti kegyeleti cuccok válogatásával terheltek, minden egyéb dolgot saját hatáskörben intéztek. A helyiség hátsó fertályán pöffeszkednek az urnák és a koporsók. Mondhatom a szemem elé táruló látvány mellbevágóbb volt, mint hites uram élettelen testének megpillantása, hiszen, az valahogy mégiscsak az élethez való kötődést mutatja, sugallva azt a hazug érzést, bármikor felkelhet és véget vethet ennek az apró sokkos állapotnak. A koporsó látványa a nagy utazás előre vetítése. Olyan érzés, amikor szeretted a bőröndjeit megtömve kilép az ajtón, egy számodra ismeretlen helyre távozik, ahonnan soha nem térhet vissza. Megpillantva az élettelen testeknek előállított díszes koffereket, elhagyott az erő, össze akartak csuklani a lábaim megtört testem alatt. Legszívesebben dobhártya szaggatóan üvöltöttem volna:

• Miért mentél el? Nem akarom ezt végigcsinálni!

A koporsóknak vetettem hátamat, szembe helyezkedve a díszes köcsögökkel. Micsoda választék, micsoda készlet. Az a baj, ennek semmi köze sincs a halottak tiszteletéhez, kizárólag az itt maradók puccos szertartás iránti vágyukat elégítik ki. Lehet választani színben, formában, méretben és jelképekben különbözőeket.

Eszembe jutott egy kedves emlék, az egyetemi éveim alatt szónoklatot is tanulnom kellett. Egyik vizsga alkalmából beszédet mondtam az étkezési küszöbökről. A tanárom döbbent tekintetét láttam magam előtt, amikor is hosszú perceken keresztül beszéltem arról, hogyan lehet minden társadalmi réteget kiszolgálni étkezési küszöbökkel, a szegényebbek natúr fenyőből, a módosabbak lakkozott tölgyből is beszerezhetik azokat. Míg a fenyő étkezési küszöb puha fa lévén könnyen kopik, addig a tölgy lényegesen tartósabb, így a tehetősebbek még ebben is előnyt élvezhetnek. Ezt a történetet kedvesemmel eszeltük ki, és persze hosszasan, remekül szórakoztunk rajta.

Most legalább azon nem kellett gondolkodnom, puha fenyő, vagy kemény tölgy legyen az utazóbőröndje, elég volt az elmélkedéshez, a rohadt köcsög urna mekkora legyen, és milyen szimbólum ékeskedjen rajta. Amikor már azt hittem végeztem, jöttek az ékes textilek különböző színben és méretben. Könyörgöm, ettől puccosabb egy temetés? A formatervezett urnát dugjam rongyok mögé?

Bár teljesen mindegy, számomra az igazi temetési szertartás kizárólag koporsóval képzelhető el, látnom kell a testet, melytől búcsúzom, az urna nem adja vissza azt az érzést.

Egy testvérpárt vittem egyszer munkámból kifolyólag temetésre, szegény párák édesanyja halt meg. A kisebbik gyerek lógott rajtam a ravatalozóban, és mindvégig azt kérdezgette, hol is van most az ő anyukája. Persze szépen elmeséltem neki a Mennyet az összes fellelhető és elképzelhető angyali sereggel, aztán a bennünk lakozó szeretetet, az emlékeinket, melyben bennünk él szerettünk tovább, de valahogy az urnát is magyaráznom kellett, hát elmondtam azt, hogy anyja teste abban van. Visszakérdezett:

• A teste?
• Igen, a teste. – mondtam én.
• Hát a feje hol van? – kérdezte ő
• A teste, mindkét keze, lába és a feje is az urnában van.
• A feje is? – kérdezte ismét

No, én ugyanilyen értetlen tudok lenni az urna láttán:

• Hol van Ő? És a feje? Hogyan búcsúzzak egy köcsögtől?

Hites uram a hétköznapok hőse volt. A férfi, akiről minden nő álmodik. Remek testi adottságok mellett érző szív lakozott testszerkezetében.

Egy buliban ismertem meg, ahol házigazdaként működött. Roppant beképzelt ember lévén, azzal a bizonyossággal vett még levegőt is, hogy a föld miatta forog. Emlékszem még, ahogy első alkalommal beszámolót tartott arról, hogyan rakatta át új helyükre a villanyoszlopokat, melyek zavarták őt a kilátás élvezetében. Aztán szóba elegyedtünk, és ez a kvaterkázás 19 évig tartott.

Egy férfi, egy igazi macsó külsejű, aki él hal a gyerekeiért, élettere az otthon, hobbija a háztartás. Minden piaci kofa rajongott érte, de a hentes is félre rakta neki a finomabb falatokat. Gyűjtötte a recepteket, melyeket mohón próbálgatott, kísérletezve ízlelőbimbóinkkal. Ugye, ha innen nézzük, csekély mértékű az az ellenoldal, mely szerint testének minden részecskéjét alkohollal és füsttel tartósította az örök élet reményében?

Amikor aprók voltak még a fiúk, képes volt a háromtagú csapat szombat reggel, engem az ágyban hagyva útra kelni, hogy a Nagycsarnok kínálatát áttekintve a hétvégi bevásárlást megejtse. Később is naponta vágtatott át a nappalin a konyha felé, kezében a műanyag zacskókkal, biztosítva a dedek élelmezését.

Praktikus asszony lévén, halálát követően azonnal eszméltem, a bevásárlást a jövőben saját hatáskörben intéznem kell. Miután néptömegek napi szinten gyakorolják eme egyszerű tevékenységet, így nekem a dolog gyerekjátéknak tűnhet fel. A munkából hazafelé indulván már az első özvegyként töltött napomon útba ejtettem a szupermarketet, ahol mindenféle fajta fontos dolgot beszerezhettem. Körültekintően jártam el, az adagokra is figyelve, a mennyiséget tekintve ragaszkodtam a négy helyett a hárommal való oszthatóság elvéhez. Miután ez a tevékenységi forma már az első alkalommal hibátlanul működött, így a második napon rutinnal hoztam magam helyzetbe. Ismerősként vágtattam át az üzleten, összeválogatva a legfontosabb napi élelmiszereket. Bevásárlást követően, az autóhoz érkezvén, feltépve annak ajtaját, szembesültem egy pici problémával, az előző napi szerzemény mosolygott rám a csomagtartó mélyéről. Mint egy eszement bolond kacagtam fel a parkoló közepén, kikívánkozva magamból hangosan mondtam én:

• „pöti malőr”

Még bevásárolni is tőle tanultam. Már a megismerkedésünket követő héten láthattam, ahogy listával a kezében, határozott léptekkel vágtat a hipermarket útvesztőiben rutinosan pakolva a korgyét színültig. Shoppingolni mindig remekül tudtam, őt meghazudtoló tehetséggel gyűjtöm a leghasznosabb darabokat, persze az élelmezési területek kerülésével. Megtanított alkudni a perzsaszőnyegre, tanácsokkal látott el, hogyan kezeljem a szakboltok eladóit, kizárólag a különböző döglött állatok testtájékának ismertetése, és azok felhasználási lehetősége maradt el.

Az életembe viharos tempóval robogott a feladat, vagy megtanulok húsdarabokat vásárolni, vagy vegát csinálok a csonkacsaládból.

Egy vasárnap délelőtt kedvesemnek hirtelen el kellett robognia, valahol műszaki vészhelyzet adódott, maradtam otthon a csöppségekkel, a nyersanyagokkal zsúfolt konyhában. Nem volt mit tennem, a fakanalat a kezembe vettem, kinyitogattam a konyhaszekrény ajtajait, huzigattam a fiókokat, majd gond nélkül megfőztem.  Az ebédet hármasban elfogyasztván, fiaim döbbent tekintetének kereszttüzébe kerültem, lelepleződvén szegezték nekem kérdésüket, hogyan tudok én ilyen remekül főzni. A fiúkkal esküt tetettem, apának nem beszélünk az elfogyasztott étek minőségéről, ez a mi közös titkunk.

Miután életem párja tehetséget mutatott a konyhai foglalatosságok területén, így igazi nőként, nem terheltem őt holmi, belső családi versennyel, lemondtam a bizonyítás lehetőségéről, más területeken mélyítettem tudásomat. Begyűjtöttem néhány felsőoktatási intézmény által kiállított, roppant hasznos diplomát, önmagam megvalósításába kezdtem.

Már soha semmi sem lesz olyan, mint volt. Persze az élet örökösen változik, mi meg megyünk az árral, de ez most alapjaiban más lesz.

A halált követő napokból egyetlen állandó emlékem maradt, ahogy reggel állok a fürdőszobában a tükör előtt, és arra gondolok, most kellene kiszállni. Milyen egyszerű is lenne, csak az első perc nehéz, amikor is nem vennék levegőt, aztán már minden könnyű, hihetetlenül könnyű, szinte lebegő. Nézem az arcom, ami olyan idegen, aztán jönnek a könnyek, hiszen nagyon nehéz a plexiruhát felvenni, de a nap folyamán azt viselni kell. A fürdőből kilépve már erős vagyok, szinte érzéketlen.

Kerülnéd az emberek fürkésző tekintetét, melynek a gyászhoz semmi köze. Jobb esetben a kíváncsiság a mozgató rugó, nem pedig a rosszindulat. Akiktől segítséget várnál, ha szerencséd van, kerülnek, rosszabb esetben parasztkenyér csücskét letörve tunkolják véredet. Úton útfélen ismerősök és idegenek megbámulnak, színészi tehetséggel magukra vetett bús álarccal megszólítanak. Mindenki arra kíváncsi, hogyan ment el, volt-e a végnek jele, láttam-e haláltusáját, majd az élőkre gondolván, mi lesz most velem. A bátrabbak megosztják az özveggyel a halál körülményeiről szőtt álmaikat, a szemérmesek csak egymás közt terítik azt. Apósom, az együttérzés élő megtestesülése, napi rendszerességgel hívott telefonon, tudakolja a szakértői sorokat, melyeket a tetem szövetei súgnak az itt maradóknak. Biztos fontos annak tudása, melyik szerve állt le legelőbb, megelőzve a többieket, hiszen az élő vérszerinti rokonoknak útmutatás az egészségi kilátások felett, így az agg apa kíváncsisága már érthető. Szerintem a lényeg a nincsben van, mely már megváltoztathatatlan.

Maradtak a gondok, a napi feladatok, melyek lefoglalták agyam teljes kapacitását. Az elmúlt 20 év alatt mindent megtettem, hogy gyenge és tehetetlen nővé formáljam magam otthonomban. Mindig arra vágytam, egy erős és okos ember vezessen, ne kelljen mindenütt nekem lenni az irányító játékosnak. Sikerorientált ember lévén, ha nehézségek árán is, de végbement elvárásom szerinti átalakulásom.

Ifjú kétgyerekes anyukaként, otthonról indulván szuper járgányom beadta a kulcsot. Nem hittem fülemnek, hogy ilyen létezik, de fel sem mordult jószágom. Dühödten álltam az udvaron, rajtra készen, mi lesz most. Hívtam drága férjem, ecsetelve, nagy a baj. Persze ő gyakorlatias ember lévén távirányítással tudta mondani, mitévő legyek. Mozgassam meg kicsit az akkumulátor saruit, majd felbőg a motor. Letettem a telefont, feltéptem a motorház tetejét, farkasszemet nézve az aksival, ráeszméltem nagy a baj, rossz irányt követek, így férjuramból sosem lesz felmentő sereg. Hívtam vissza páromat, kérdésemet feltevén:

• Hogy nyílik a szerkezet?
• Ne aggódj egy percet sem, azonnal érkezem. – jött a válasz röptiben.

No, ekkor léptem arra az útra, melynek folyománya a mai helyzet. Pontosan egy félév kellett, hogy rájöjjek, a postafiók kulcsa melyik zárnak nyitja. Hat hónapon keresztül mentem a postáskisasszonyok agyára azzal, hogy eme remek szerkezetet velük hátulról nyittassam. Persze kisebbik gyerekem mindvégig győzködött, rossz irányból közelítem meg a dolgot, a megoldás a posta külső falából üvölthet felém. Végre egy férfi, aki megmondja a tutit, lassan de biztosan felderítettem a helyzetet, és ezzel kinyílt a szerkezet, megmenekülvén tőlem a postai személyzet.

Ahogy napról napra életképesebb lettem egyedül, úgy csökkent a halál utáni vágyam. Ma már nem gondolok arra, nem kellene levegőt vennem, pusztán valami halálos betegség győzelme lelkesít. Passzív agresszív vagyok. Persze tudom, mindennek elrendelt ideje van, így maradhatok bután tovább, legalább az élet- halál dolgaiban.

Láttál már döglött állat fölött koloncon marakodó hiénákat? Erre számíthatsz te is. Bár itt te vagy a döglött állat, melynek húsát véres álkapcsokkal tépik szét. Mielőtt felveszed az állandóan üvöltő telefont, vagy ajtót nyitsz és kilépsz, vértezd fel magad a dupla plexi áthatolhatatlan szerkezetével, különben lelked hasad az emberi együttérzést megtapasztalván.

Még ki se léptem, még fel se fogtam a dolgokat, már a polgári életterem közepett indult emberi mivoltom semmibe vétele. A mintegy 180 kilónyi élő emberi testtel rendelkező ügyeletes orvos, ki hústól és hájtól tömzsi ujjait lassan mozgatva írt, közben keze mozdulatát kellő ütemben követő agya megfontoltan dolgozott, megállapította, az általam mutatott gyásznak foka számára nem kielégítő. Mint ahogy az élelmiszer tápanyag tartalmát ismerte ő, úgy a kellő kalória égetésben is profi szakembernek bizonyult, mutatván az egyszerű földi halandónak az egészséges életmód példáját, nyilatkozott hátam megett, a kín, mely arcomra ült, nem elég. Kár, hogy szemembe nem mondta ő, mert volt bennem annyi elszántság és indulat, hogy az állatokat idéző, szexualitást tükröző testének megmutassam a kín fokát, mely már zsírtól fénylő arcára kiül.

Ez az a düh, mely a gyászban életben tart, ez az, mely megerősít téged, nem veled van a baj. A másik tanult cimbora még a halál éjjelén előadja elméje rejtekét. Élettelen emberem, még fújtató korában, behatolt infokommunikációs eszközeim közé, ahonnan felszedte tudása legjavát. Kész is lett az ítélet, léha életet éltem én, férfiak hada keresi ölem gyönyörét. Óh, hogy miért nem osztotta meg velem egyik okos elme sem gondolatait, lennék itt most párban már valaki csodatevő férfival, aki tán segítene élő környezetemet kordában tartani. Maradtam itt hülyén, egyedül, fejemet bőszen törve azon, miért kellett a nyitott rendszerem feltörni, mikor annak üressége üvölt bele a buta messzeségbe. Vagy gondoljam tovább a dolgokat, magányos ölem rejteke, farsangi öltözetbe rejtőzve megtéveszti eme drága élő és halott embertársaim, majd némelyekbe a ménkű üt bele, kilakoltatva lelküknek molekuláit. Még a végén én leszek emberemnek gyilkosa, ki gutaütés, vagy szívbaj formájában csap oda.

A többiek, már földrajzilag távol tőlem szőtték megsemmisítésemre törő terveiket. Találgatások garmada, melyek bearanyozzák az elkövetkezendő napjaim. A lélek embere, ki távozáskor mindig résen áll és segít, nem érti a csúnya pletykák születésének körülményeit. Nem érti miért került szóba az erőszakos halál, de biztosít, mindenkit csak helyreigazít, fals információt ő nem terít. Lassan előjön minden fura részlet, melyet emberi elme csak megszülni tud, van itt véres leszámolás, vagy esetleg szimpla önkivégzés is szóba kerül. A körülállók szemébe látom, amint visszatükröződik arcomon megülő véres férjfoszlányom, melyet a kivégzés tárgyaként a pisztoly tépett ki. Ezt a foszlányt vizslatták szempárok hetekig, miközben keresztkérdésekkel kutatják gyászom mélységeit. Mindenki a hihetetlenre kíváncsi, mely csak az elmebetegek agyának szüleménye lehet, de kevesen kívánják nyugtatni az életben maradókat.

Egy kezemen tudom megszámolni azokat, akik osztoztak, illetőleg segítséget nyújtottak gyászomban.

Jött a magányos éjjel, a sűrű, sötét, a félelmetes. Már nincs feladat, aludni kellene, de nem jön az álom, és lehetetlen lehunyni a szemeket. Élhetetlen a csönd, felfoghatatlan a helyzet, aztán hangot ad a telefon, jön az üzenet. Egyetlen emberi megnyilvánulás, mely arról biztosít, az SMS megfogalmazója, nem tudja szavakba önteni együttérzése mélységeit. Ez az a pillanat, amikor egyszer csak ömlenek a könnyek, előtörnek az őszinte érzelmek. Mar a fájdalom, megszakad a szív és kezdetét veszi az évekig tartó gyászfolyam.

Nem emlékszem arra, hogyan vitték el őt. Ugyan a környezetemben lévők mindannyian képesek előadni a szállítás földi hanghatásait, nekem még csak távoli foszlányok sem rémlenek.

Mikor nagyszülőm, majd apám teste került ilyetén helyzetbe, annak körülményeit agyamban elraktároztam, de férjem utolsó útját az általa épített házban fel nem idézhetem. Csak remélni tudom, arca jó felé nézett, ugyan hogy mi a megfelelő irány, azt nem tudhatom, csak bízhatok benne, elhelyezkedése rendben lévőnek mondható. Azt mondják, nem szabad látni merre hagyja el a házat, mert félő, visszalátogat később. Szavamra mondom, örülnék, ha visszatalálna, lennének kérdéseim felé.

De időzzünk picit a pillanatnál, amikor is a Ház, ura nélkül maradván a jövőbe tekintett. Micsoda üresség, amikor a gazda távozik. Láttunk-e már elhagyott holmikat? Tudjuk, mindig szomorú történet.  Ott maradt a lakás, koszosan, magán hordozva az élők seregének nyomait. Mit is tehet ilyenkor az újdonsült özvegy? Hát takarít. Nehéz felvenni a fonalat, ha emberemlékezet óta nem látta a kosárban a tisztítószereket. Rövid tanulmányozás után előjönnek a múltbéli emlékek, kész az intézkedési terv, feladatokkal és felelősökkel. Perceken belül sürög-forog mindenki, üvölt a porszívó, zakatol a mosógép, a szárító már szinte helyben jár, várva a huzatokat. A felmosó vödör boldogan pöffeszkedik a nappali közepén, övé a főszerep. A perzsaszőnyegek aggódva motyognak, kutatják a jövőt. Csendre intem őket, ha az elmúlt nap eseményeiről hitelt érdemlően beszámolni nem tudnak, úgy másra kíváncsi nem vagyok, a véleménynyilvánítástól, és a takarításra vonatkozó praktikus tanácsoktól kíméljenek.

Hirtelen megtöri a munka menetét a telefon tülkölése, valami itt maradt, persze nem a test, azt láttuk volna az ágyhúzás közepett, hanem egyéb fontos szerkezet. Vissza az egész, érkezik a nép, de ide be nem jöhet, mit szólna a világ, ha hallaná a munka zaját a síri csend helyett.

A tülkölés, a telefon tülkölése hozott vissza egy rövid időre az elvárásokkal teli életbe. Azonnal tudtam, mit követelnek a konvenciók. Majd vissza a gondolatmentes leledzésbe, ahol nem jut szerep a civilizált élet egyetlen velejárójának sem, olyan ez, mintha légüres tér venne körül, melyben megmozdulni is fájdalom. Még megmozdulni, de a hangokat hallani kín, állandó gyötrelem, melyből menekül az ember.

Aztán megint nyugalom, elvonul a nép, éli tovább kedves életét, szövi rendben a nap történetét, te meg maradsz a semmi közepén. Nem tudod, honnan jöttél, és merre mész tovább, csak időzöl, hátha megragad valaki, aki magával visz, nem hagy egyedül.

Gondolod, csak kerülne már elő, lenne vége a mai napnak, tehesd fel kérdéseid.

A mentőorvos alaposan megvizsgálta személyzete segítségével az ágyban fekvő tetemet, semmi el nem kerülve a figyelmet. A rendelkezésre álló gépek igénybevétele sem késlekedett, a szobában már szinte minden pittyegett, miközben én a falat támasztottam nagy serényen, nehogy a csapatra dőljenek azok. Majd hirtelen elcsendesedett minden, a megnyugtatásomra került a sor, a hullafoltok bemutatása lett felmentő ítéltem, a halál beálltát meg nem állíthattam mikor a testre rábukkantam, hiszen abból már jóval korábban elmenekült az élet.

Ennyi. A lélek és test emberei már az élőkre emelték tekintetüket, fürkészve figyelték, hogyan tovább. Miután a segítő csapat hozzászokott a két világ közötti átkeléshez, így teljes figyelmüket nekünk, élőknek szentelhették. A problémát csak az jelentette, képtelen vagyok a többségi elvárásoknak megfelelni, így elmaradt az összeomlás, a zokogás, majd az ájulás. Eme jelenetek elmaradása kissé felborították a nap további eseményeinek menetét. Később a mentőcsapat pszichés problémáiról ejtettünk szót, aztán a lélek embere biztosított minket arról, hogy ez a haláleset már hetek óta lógott a levegőben, de fogadjuk el, a megkötözöttség alóli menekülés maga a megváltás szerettünk esetében. Egyetlen aggály merült fel az este folyamán, mégpedig szerettünk úti céljának mibenléte.

Talán az egyetlen voltam, aki teljes bizonyossággal tudta, szerettem lelke a Mennyek országába került. Fel is háborodtam azon, megelőzve engem, elsőként távozott. Érzéseim hetekig kavarogtak, miközben minden fellelhető szakirodalmat elolvasva próbáltam kordában tartani azokat. A bizonyosság csak hitemben lakozott.

Amikor fiaim kicsik voltak, a nagyobbik éppen óvodába kezdett járni, az apja vitte a legénylét, kinek boldogságtól ragyogó arca irigységet szült öccse lelkében. Miközben az óvodás harsány hangot kiadva vágtatott végig a lakáson, mindenki bizonyosságot szerezhessen afelől, a világon ő a legszerencsésebb figura, a picúr pulóvert előkapva némán szaladt felém, öltöztessem, nehogy itthon maradjon ő. Miután közöltem kicsi tündérbogarammal, csak bátyja megy, mi ketten maradunk, kezében lévő ruhácskáját földhöz csapva, dúlva, fúlva távozott. Hát hasonlóan éreztem magam, amikor szembesültem, most csak a férjem megy arra a csodahelyre, én még maradok szeretteim között.

Hitem próbája akkor következett, amikor a halálesetet követően a gépek lázadása megkezdődött. Azon az estén kellett szembesülnöm, dugulás okán a lefolyó használata üzemszünetet mutatott. Majd sorban mondták fel a többiek a szolgálatot. Először azt hittem, csak nem tudjuk kezelni a mosogatógépet, de órákon belül szembesülnünk kellett azzal, párom a konyhai géppel hopponált. A következő a zuhanykabin ketté törése, majd a központi porszívó elfüstölése volt. Miután ezek az események szinte pillanatok alatt mentek végbe, így aggodalmam az egekbe kapaszkodott, vajon kedvesemnek még milyen szerkezetekre lesz szüksége túlvilági életének berendezéséhez.

Miután a Bibliát olvasó emberként hitem szerint földi testünkre Ott szükségünk nincs, így feldolgozhatatlan gyötrelem költözött belém, miért követik őt a porhüvelyünk szolgálatában lévő eszközök. Az adott témában tudományos beszélgetéseket folytatva, megvilágosodtam a Túlvilág vertikális elhelyezkedésével, a horizontálissal szemben, de a gépek távozásának okát meg nem értettem. Ha szerettem vertikálisan, itt velem él a karnyújtásnyira lévő Mennyországban, miért nem használhatjuk dolgainkat jó időbeosztással közösen? Persze, csak ha annyira szükséges számára a zuhanyzás, mosogatás, porszívózás. Ámbár, ha csak hobbiból kívánja tenni, jó elfoglaltság gyanánt, szívesen a család szolgálatába állítanám őt.

A lélek embere csak később hozta a felmentő ítéletet, a műszaki eszközök meghibásodásáért az Ördög felel. Hála! Hálát rebeg a szám! Megnyugtatásul mondám a hírhozónak:

• Az így már mindjárt más, vele érzelem nélkül megküzdök én, Istenre fel!

Ki az, aki a halottban nem keresi az élőt? Meglátom az élettelen testet, és tudom a belseje már tovaszállt. Hol van Ő, merre sündörög?

Amikor nagyanyámat öltöztettük, hogy csinos legyen, mikor viszik az utolsó földi útjára, csodálkoztam, a többiek miért nem veszik észre, nincs is itt az öreglány. Maradt utána egy élettelen baba, amit mozgatni lehetett könnyedén. Már a kifejezésében is megmutatkozik, nem valakiről, hanem valamiről ejtünk szót. Zavart, hogy a többiek valódi gyásszal, sopánkodva tekintenek rá, miközben kezét, lábát rendre simogatják. Akartam üvölteni, nincs itt! Elment!

Apám halálakor kispados voltam, csak később kerültem pályára. A többiek szorgoskodtak serényen, nekem először a spontán megfigyelés szerepe jutott. Egyszer csak lendületet vettem, és a cselekvés mezejére léptem hát. Azonnal találtam problémás dolgokat, melyek megoldása lekötötte mindenki szabad kapacitását. Felfeslett a nadrág varrása, kicsi volt a cipő a lábra, aztán nem illeszkedett a zokni az öltözékhez. No és a legproblémásabb az ál esete a gravitációval. Apám nagydarab ember lévén, tetemes testet hagyott maga után, melynek mozgatása fizikai megterheléssel járt. Miután lényege elhagyta eme porhüvelyt, maradt a mozdíthatatlan tömeg, csüggedt állal. Persze azonnal mindent bevetettem, hogy a problémát az egész család magáénak érezze. Ha baj van, mozgatásban jó vagyok, no persze nem az élettelen test esetében, bárkinek bármikor feladatot adok, miközben akár egy szobrot is meggyőzök arról, a helyzet megoldása szükséges és az általam felvázolt lehetőség az egyedül optimális. Minden újonnan érkezett szereplő is megszólításra került a rendellenes állapot felszámolása érdekében, hangsúlyozva a szellem jelenlétét, mely már fáradhatatlanul figyel, elemez és értékel. Persze ezt a tehetetlenséget látva, csak örülhetünk, hogy hangja nincs.

Amikor megpillantottam az emeletre érve, láttam a testét ő is hátra hagyta nekem. Mélységesen fel voltam háborodva, gondolván, azt már miért nem vitte magával? Könnyű meghalni, aztán mindent itt hagyni. Csak arra tudtam gondolni, mindegy mi a halálok, hogyan jutunk idáig, ez disszidálás! Mondjuk ki! Felfoghatatlan, él, itt van valaki közöttünk, aztán hopp, nincs tovább. Csak néztem, néztem, de nem láttam, ami szemem elé tárul. Sokszor hallottam, de csak akkor éltem át milyen az, amikor kilépünk a történetből és kívülállóként lélegzünk a helyszínen tovább.

Ha kiléptünk, akkor már jók vagyunk! Azonnal ismét munkaképesek leszünk, készen a konstruktív megoldások keresésére, a problémák felszámolására. Nincs sírás, összeroppanás, helyette többszörösen összetett mondatokban való ügyintézésre, választékos stílusban való tárgyalásra válunk képessé. Egy kicsit mi is meghalunk. Üres tekintettel pásztázzuk a minket körülvevő légüres teret, miközben a hangok észlelése is kikapcsolásra kerül. Pillanatok alatt felépítjük magunk köré a mások által láthatatlan falat plexiből, melyen keresztül tekintjük az élet játszóterét akár hónapokon át.

Az első néhány órában még, a réseken át beszivárog a külvilág, ott folyik ki az érzelem, mely könnyekben érvényesül. A legfelfoghatatlanabb módon változik a hangulat, függetlenül a kívülről érkező impulzusoktól. Nem tudok félelmetesebbet elképzelni a kívülállók számára, mint a sírás, az építkezés zaja, mely gyakran felcsattanó nevetés, majd a sűrű, szinte áthatolhatatlan némaság egymás után következését. A felvázolt hangulatváltozás napokig tarthat, míg a plexi teljes védelmet nem nyújt.

Így magányba burkolózva, elbújva a pásztázó tekintetek elől, keresheted szeretted lényét fáradhatatlanul.

Messziről hallottuk a rohammentő szirénázó lépteit. Amikor elhagyta a várost, beterítette hangja a tisztásokat, rohant a hegynek felfelé. Súlyos és hosszú percek voltak ezek. Álltunk az udvaron, néztük a hónak szitálását, néztük a házat, a házat, ahová kedvünk pont nem volt bemenni.

Hat héttel ezelőtt is hideg volt már, amikor embertársam élettelen teste fölött álltam és vártam a rendkívüli haláleset protokollja szerint a sorban következő szereplőt, mert úgy éreztem, mint egy kutya, őriznem kell, nem hagyhatom egyedül az aszfalton fekve. Persze a gondolatrendőrség nem állt szolgálatban, így remekül tudtam telefonokat bonyolítani a helyszínről, melyeknek az esethez közük egy csöpp sem volt. Már tudom, tanulnom kellett ott.

Most is házőrzőként álltam kint a kövön, úgy érezve, ehhez most semmi közöm.  A telefonokat lebonyolítottam már a házban, ilyetén elfoglaltságot nem találtam. Miért van az, hogy ugyan tudod, nincs segítség, nincs menekvés, de azért kinyitod a kaput és az utcán állsz, a mentő biztosan elsőre megtalálja a házat? Mondjuk, még bosszankodhattam volna, hová ez a késlekedés? Talán, ha nem szirénáznának oly veszettül, gyorsabban is haladhatnának. De nem méltatlankodtam, már a lelkét mentettem kedvesemnek.

A pap, a pap jelenléte nagyon fontos a megfelelő pillanatban. Amikor nagyanyám betegeskedett, rendszeresen járt hozzá Isten embere, akivel az imádság is jobban csúszott. Emlékszem, az utolsó időszakban már nem kommunikált velünk, de rendszeresen rákérdezett anyámra:

• Pap? - kérdezte felülve.
• Volt már - válaszolta, mire az öreglány megnyugodva falnak fordulva szunyókált tovább.

 Apám esetében is erőltettem a lelki felkészülés megszervezését. Szegény anyám, akkor is teljesítette akaratomat, mondván, az ő lelkén ne száradjon a késlekedés. Tündéranyám, még arról is biztosított, az általam kijelölt program szülőapám megnyugvására szolgált.

A mentő után így a lelki embert hívtam, majd a család értesítésébe kezdtem. Drága sógorom megkért, ne mondjak dolgokat elhamarkodottan, megalapozatlanul tartózkodjak a lét és nem lét körüli kijelentésektől. Öccse majd akkor válik halottá, ha azt a mentőorvos kimondja, addig ragaszkodjunk őt az élők sorába számon tartani. Kérte, a fejleményekről rendre tájékoztassam, az orvosi vizsgálat után feltétlen és azonnal hívjam. Na, végre, kaptam feladatot ismét, így már nem kellett attól tartanom, magamba roskadok a semmittevés okán.

Talán jelen feladatom miatt vártam annyira a mentő érkezését, ne késlekedjenek, vizsgálják, nyilatkozzanak, segítsenek helyesen látnom a valót.

A test és lélek emberei szinte egyszerre futottak be, míg a 21 gramm szabadon közlekedve bámulhatta az itt maradók szorgoskodását a koloncon. Kié a test és kié a lélek? Döntöttek, felosztották maguk között. A hullafoltokkal tarkított test, a merev pupilláival együtt maradt, a lélek, a kiszabadult, a kedves, a családszerető ment, elillant.