Sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy ember a gyász ellenére önfeledten örülni tudjon. Örömét lelje a pillanatban, a napsütésben, amely körülöleli. Úgy érezze, bűntudat nélkül élvezheti az életet. Hosszú az út, rengeteg dolog történik közben, de eljön az az idő.

Volt egy hosszú pillanat, persze ez teljes képzavar, de mégis így lehet legjobban leírni. Egy hosszú pillanat. Ülsz az autóban, elhagyod a várost, nézed a járdát rendületlenül, nem te vezetsz. Elképzelésed sincs, hogy kerültél oda, fészkelődsz, próbálod okosan helyre tenni a dolgokat. Kérdések és feleletek, nem most ismerkedsz, hiszen ami köztetek van, több, mint kapcsolat. Mit jelent neked a kisváros, mely főutcáján suhan a járgány? Semmit és mindent, hiszen pont a temetkezési vállalkozó irodáját hagytad el az adott pillanatban, és ma évforduló van. Persze nem szólsz, ez a te ügyed. Büszke vagy magadra, nem csapod agyon a hangulatot, milyen egyszerű is lenne. Talán amiről nem beszélünk az nincs, maradjunk ennyiben. Hülyeség! Van. Csuda csoki cukrászda a végcél, a préri közepén. Akkor szembesülsz a valóval, amikor már minden elképzelésed szertefoszlott. Kapsz egy órát az élettől, mely csak a tiéd, még a telefon is bojkottot hirdet, nincs térerő. A környezet méltó és felemelő, az agyadat stimuláló, mégis valahogy megnyugtató. A berendezés múltat idéző, mégsem fájó. A távozás, majdnem tökéletes, süt a nap, meleg van, különösen az autó ablakán keresztül. Belesüppedsz a kényelmes ülésbe, és a táj, mely tovaszáll melletted, elvarázsol. Az érzés, mely magával ragad, csodálatos. Könnyű vagyok! Megtehetem! Nem járok tilosban, én nem. Enyém a napsütés, a mező könnyű lehelete, enyém a pillanat. Persze ez még nem tarthat örökké, hirtelen jön a rosszullét, leplezed. Jön a szégyen, leplezed. Miért a kín, csak találgatni lehet, nem érdemes. Maradjon a pillanat, annak az emléke, könnyű vagyok, élhetek. Most még repülés közben leestem, kicsit összezúztam testemet, de gyakorolni lehet.

Apró pici lépésekkel érdemes az élet játszóterére visszaténferegni. A temetés után hosszasan az volt a kényszerképzetem, hullaszagom van, melyet mindenki érez, orrfacsaró bűzt árasztok magamból, ami megmagyarázza az emberek távolmaradását. Megszoktam életem első, mondjuk felében, hatással vagyok embertársaimra, jelen helyzetemben ez a hatás leginkább a taszításban nyilvánult meg. 

Ahogy megéreztem ezt a fajta kirekesztettséget, jött a félelem, magányos nőként, férfiak után sóvárogva halok meg. A hullámra sem találnak majd rá, legfeljebb kóbor kutyák falják fel testemet. Porhüvelyem részecskéi, melyek a szagokat illóanyag formájában röpítik, már most felkeltik a vérebek érdeklődését, hiszen kisugárzásom az elmúlást szemlélteti, jobb, ha tartózkodom a gyaloglástól, nehogy az ebek ebédjüknek tekintsenek.

Példaképeket kerestem magamnak a vénkisasszonyok körében, fel tudjak készülni a viselkedési elvárásokra még ideje korán. Persze az sem sokat segített lelki békém megtalálásában, hogy környezetem fennen hangon hirdette, egyedül maradásom okán, nem lesz nekem már e Világon senkim, hiszen aki szóra érdemes jellem, vagy csak szemre tetsző személy, az már nem áll meg nekem, hogy felszedjem őt. Sulykolva segítettek abban, hitem a valósnál is kisebbre zsugorodjon, hogy könnyedén megvetve helyzetem, porig alázzon a fájdalom.

Persze az sem sokat segített, amikor mások próbálták szervezni életem, hasznos tanácsokkal láttak el, hogyan keressem a szerelmet. Sugallva mindenképp, az életem értelme merüljön ki a buja vágyak megélésében, vagy a magasabb rendű párkeresésben. Mindenki tudta, mi a legjobb praktika az idő múlatásában, melynek eredménye, kizárólag a majdani, vágyott, páros élet megélése lehet.

Talán ez volt a probléma forrása, hazafelé az úton. A napsütés, a táj szépsége, az ősz finom lehelete az enyém volt, de a pillanat nem, az szervezett, az másról szólt. A gondolat nem belőlem fakadt, más életét éltem, majd féltem a kín felemészt.

Mindig, mindenkor szabályok szerint kell élnünk. Miért? Miért is? Hát mert ezt kívánja a…csak. Valami okán, talán el kell igazodnunk az életben. Ezért alkotják a törvényeket és az azokra épülő rendeleteket is. Különben szocializálatlan lények lennénk. Nem lehetne, mondjuk közlekedni sem. No, világos és érthető.

Gyerekként megmondták szüleim mit szabad és mit nem. Nagyanyám remekül tudott sakkban tartani azzal, hogyan fog apámnak beárulni, ha csak rosszra merek gondolni, esetleg. A szabályok mindig mást és mást szolgáltak, de léteztek rendületlenül. Először is megszabták, nem rakhatom fel a lábam a fotelba, nem emelhetem fel csülkeimet magasabbra, mint az ágy karfája. Majd később azt is körvonalazták, hogyan kell elutasítanom idegen helyen az étellel, vagy itallal való kínálás elfogadásának lehetőségét. Még sok hasznos eshetőségre kitértek ezek a kódexek, persze kizárólag az életben való biztosabb eligazodás szolgálata érdekében. Fontos volt, jó nevű gimnáziumban tanulni, követve ezzel tesómat. Persze csak a tanulásban legyen példaképem, a társadalomban való egyéb eligazodások tekintetében, melyek közé az ellenkező nemű embertársakkal való ismerkedés, mint kortárscsoportokkal való másodlagos szocializációs környezet feltérképezése, már tiltott területnek számított a család belső szabályzata szerint. Az erkölcs, mint fő erény, a legnagyobb kincsnek számított nálunk. Fontos a makulátlan jellem. A nő legfőbb értéke a bugyijában lapul, melynek őrzése családi ügy. Ha lekerül az alsónemű, oda a fehérnép, értéktelenné válik a húsa és veleje.

Emlékszem én gyönyörű beszélgetésekre, melyeknek origója a női nemi élet kordában tartását szolgálta. Ilyen szabályok mellett, mai tanult fejemmel már tudom, a fiatalság döntő többsége kitörni vágyik, belevetve magát az élvezetekbe. Mondjuk legalább innom, vagy drogoznom kellett volna, a prostitúcióról nem is beszélve. Akkor még tapasztalatlan együgyűként belementem a família játékába, megfeleltem. Megfeleltem minden esetben, kihagytam a kamaszkort, azonnal a felnőtt életbe léptem.

Persze roppant buta ifjúként új családba lépve, új szabályokkal találtam magam szembe, szinte azonnal. Valahogy a kritériumok az életemben állandóan adottak voltak. Valaki megalkotta az elvárásokat, életem útját ellátta táblákkal és még az aszfaltra is csíkokat festett. Mintha záróvonal venne körül, amíg élek. Így kulturáltan saját magányomba menekültem. Megtestesítettem az irigylésre méltó családi életet élő magányos nőt, aki mintha a parkolóban állna, szemléli a közlekedő járgányokat, figyeli, amint azok rendre megszegik a közlekedés írott és íratlan szabályait.

Egy unalmas ember lettem, aki a saját maga által választott parkolójában áll, és nézi, ahogy elmegy mellette az élet. Így sopánkodhattam sorsomon, hiszen egy hol megcsalt, hol csalódott némberré váltam. Pedig az egész csak játék volt, mely bármikor abbahagyható, esetleg a játékszabály is megváltoztatható.  Könnyen ráébredtem én, gyötrelemben élni gyönyör, ehhez tehetség kell, mely az egekig emel.

Aztán hirtelen odalett a játékszerem, egyedül maradtam, a férj általi szabályokat magával vitte uram, ott lapulnak azok a kriptasírban. Még ki sem hűlt teste, máris felütötte fejét a galád szabálygyártó társaság. Majd megmondják nekem, mire kell figyelnem, hogyan kell társra találnom, az elvárásoknak, melyeket velem szemben a környezetem támaszt, megfelelni maximálisan. Majd szép lassan beosztják időmet, még azt is előreemésztik, mit kell látnom és mit figyelmen kívül hagynom a világból.

Jelentem, kamaszkorba léptem, a halál angyala kikergetett engem a csöndes parkolóból a csúf, de roppant izgalmas külvilágba.

Lehet rettenetesebb élmény az özvegység megélésénél? Talán, amikor megéled az élettel szembeni kiszolgáltatottságod. Ha személyesen találod meg szeretted hulláját otthonodban, azt gondolhatod, ennél már nincs lejjebb. Ez maga a borzalom, de mégis, valami véd, az életösztön. Miután életben kell maradnod, beindulnak az önvédő mechanizmusok, amelyek az érzelmek kiteljesedését gátolják.

Mintha fogat húznának érzéstelenítővel. Iszonyatosak a hangok, recseg a csont, érzed a fogó hideg leheletét. Rettegsz, mindjárt roppan szájad ékessége, bennmarad a gyökér, meg sem állsz a szájsebészetig, vagy esetleg rád ront hirtelen a kínzó fájdalom. A szemedbe világít a lámpa közel sem barátságos fénye, miközben érzed, a nyakadon csurog valami lötty, biztosan elvérzel. Hah, ahogy a művelet véget ér, tutira tudod, sugárban fog lövellni a most képződött résen át tested éltető olaja, szíved lüktető üteme szerint. Miközben mondom én, nem érzel semmit.

Isten jól összerakta az embert, szavamra mondom, kipróbáltam, remekül működik. Használom eme szerkezetet nap, mint nap, és álmélkodom. Mindig annyi erőm van, amennyi pont elég a túléléshez, egyszer sem mond az elmém csütörtököt.

A minap jöttem haza a szokott úton, próbáltam agyamban az aktuálisan átélteket rendszerbe helyezni. Amikor a falu határához értem, villant át bensőmön az üresség érzete, hasonló, mint mikor a tragédiát átéltem. Mint akkor, a belső űr rágta lelkemet, most viszont sikítani tudtam volna a fájdalomtól. Vannak napok, melyek annyi kínnal járnak, mintha gyökeret kezelne a fogorvos érzéstelenítő nélkül.

Nem értettem, ugyanaz a légüres tér bennem, de most iszonyatos kínnal emészti testem. Aztán suhanva tovább a sötétségbe borult domboldalon, fejtettem meg eme rejtélyt. A mechanizmus visszatérő, amikor a csalódás ér, te vagy az igazi túlélő, de ha felszáll a köd, tisztul a kép, felüti fejét a veszteség.

Voltak napok, mikor azt hittem már, érzéketlenné váltam, egy ilyen tragédia után érezni kizárt. Azt gondoltam, nincs az a hétköznapi esemény, mely nem hogy fenntarthatja, de még csak fel sem keltheti bennem az érdeklődést. Megfigyeltem, az apró, esetleg közepesnek mondható zűröket remekül tudtam agyoncsapni humor özönnel. Azt is megfigyeltem én, ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre inkább tisztult a kép, fedeztem fel a nép galád természetét. Persze régen is volt környezetemben sok megbízhatatlan hazug alak, de a belső hang okán a külső zaj valahol az éterben elakadt, így nem hagyta elmém, hogy a mérgező homo sapiensek zörgése megközelítse hallójáratomat.

Szörnyű dolog, ahogy múlik az idő, egyre tisztábban látsz megint, nem csaphatod be önmagad. A világ nem megértő, nem támogató, hanem gyilkos alak. Hiába próbáltál embereket irigylésre méltó tulajdonságokkal felruházni, a mesterséges máz végül csak összepiszkítja öltözetüket, mely mindig csak ál, mi nem tesz mást, mint megtévesztésül szolgál.

Amikor friss jogosítvánnyal az utcára kerültem, boldogságtól örömittas ábrázattal bíztam meg az engem körülvevő jószágok volánja mögött ülő sok Fittipaldiban.  Néhány hónap leforgása után a balesetmentes közlekedés elérését már közös ügynek gondoltam. Majd, ahogy az évek teltek, kiderült, én lehetek Emerson, egyre inkább csak Istennek adtam hálát, hogy az utakon száguldozó sok eszetlen vadbarom vérem nem ontotta ki. Valahogy így lesz ez a gyásszal is, először mindenki nagyon megnyerő, majd, ahogy múlik az idő, tisztul a látás, napvilágra kerül a temérdek semmirekellő. És mosoly…

Kissé oldalra dőlt fej, fátyolos tekintet az, ami körülvesz. Nem tudom, honnan jön az oldalvást buksi tartás, de a beidegződés társadalmi méreteket ölt. Valószínű a metakommunikáció felismerésével foglalkozó szakirodalom tartalmazhatja ennek fontosságát. Így fejezzük ki együttérzésünket. No persze ez vicc, mármint milyen együttérzésről beszélünk?

Lehet, a biccentett fejformát az állatvilágból hozzuk. Hányszor csodálkozunk rá a kölyökkutyákra, vagy kismacskákra:

• Nézd, milyen édesen néz!- majd a fejünket a másik oldalra billentve csodálkozunk rá arra, a babaállat tükörként utánoz minket.

Ha a fura fejtartás már megvan, jöhet a tekintet. A fakó, fénytelen szemgolyó, a kissé fittyedt szemhéj, azaz félig behunyt szemek, a félárboc. Ezt egészítheti ki a kellően ráncos homlok és felhúzott ál és ajak. Az igazán tehetségesek akár egy könnycseppet is csalogathatnak könnycsatornájuk nyílásába, mely az alsó szemhéjat hivatottak feltölteni. A meggyőző fellépést fokozhatja a púpos testtartás megjelenítése, a már oldalvást tartott buksi előre nyomulása, mely persze a kibontakozó beszélgetést a közeledéssel, esetlegesen egy felénk megtett apró lépéssel, még bensőségesebbé varázsolja. Olyan ez, kérem szépen, mint a mesében. A boszorkányok pont így jelennek meg a történetekben, akiket ha kiszolgálunk, enni adunk nekik, vagy segítünk munkájuk elvégzésében, majd csodát tesznek velünk. Ez az, a népmeséken növünk fel, mármint jó esetben, innen a beidegződés. Hiszen ezekről a boszorkányokról kiderül, szinte azonnal, ők a kedves nénék, akik mindig pozitív szereplőkké válnak.

Miközben nézheted a könnycsepptől nyirkos, fátyolos tekintetet, megkezdődik a beszélgetés. Ez a kommunikáció mindig lassú, nincs az a hadaró fazon, aki ne tudná ebben a helyzetben betegessé lassítani beszédtempóját. Ne feledjük, a kiskutya is olyan édesen lassan és szomorúan vonyít, amikor félrecsapott fejecskéjével próbál minket elvarázsolni. A lassú beszéd is partot mos, mint a víznek árja, mely beterít. A szóhasználat a csoda, maga. Míg özvegy nem vagy, el sem képzeled, társadalmi környezeted szókincse milyen kiterjedt, ha a szomorúságról van szó. A gyöngyszem, mellyel találkoztam, a csórikám kifejezés. Ízlelgessük csak, a már megtanult módon:

• Csóóórikáááám!

No, most akkor gondoljuk is végig! Mi itt a tanulság? Hát a tükör, a tükör, melyet az állatvilág apró, ifjúkorú szereplőitől megtanultunk. A velünk szemben helyet foglaló társaság elvárja, olyan bután nézzünk ki, mint ők. Tükrözzön már végre szomorúságot ábrázatunk! Legyünk már szerencsétlenek és gyűrött fejű ocsmányságok, mint a mesebeli boszorkányok, még átalakulás előtt.

Az első időkben az öltözékünk mindig legyen nett, ruházatunk tiszta és kifogástalan, mert ennek, megítélésünkben nagy szerepe van. Miután a szem a lélek tükre, megmutatja az igazságot, így embertársaink szemébe nem nézhetünk, hiszen annak mélységes fenekére kerülhetünk kutatva a valóságot. A baj elkerülése végett, segítő kezet kapunk, hogy a baziliszkusz nézése bennünk kárt ne tegyen, szemébe pillantanunk lehetetlen. A törődő tekintet arcunkat kerüli, pásztázza helyette úri öltözetünk, leköti figyelmét cipőnkön megcsillanó napnak drága fénye, mégis vigyázz a kígyó mérge, melyet beszéde szavanként csepegtet, ne járja át lelkedet.

A gyász színe számomra a szürke, hiszen a fekete roppant mód öregít. Miután az első négy héten, észrevétlen 5-6 kilót dobtam le, így indulhat a shoppingolás. A szürke számtalan árnyalata, maradjunk a számtalanban az ötven helyett. Az ember el sem képzelné milyen könnyű egérnek kinézni. Borzalom, rettenet, a láthatatlanság színe.

Húszas éveimben kizárólag feketében, barnában és szürkében jártam. Semmi szín, semmi feltűnés. Majd harmincasként jött a kék korszak. A világostól a királyon át egészen a sötétig. A következő a bordó, később a piros megjelenése volt. Be kellett tölteni a negyvenet, hogy előkerüljenek a sárgák és a rózsaszínek. A fehér, a tört, a bézs és elefántcsont a pasztell kiegészítőjeként már az érett nő gardróbjának fegyverzete. Negyvenen túl szereztem be az első rózsaszín magas sarkú topánt, melyet a színpaletta szülte darabok követték, tömött sorokban. Amikor a csoda piros csizmámat próbálgattam az üzletben, az eladó nem tudta feladni, hogy az adott modell fekete változatát számomra agyon ne dicsérje. Az új szerzeményemmel, örömittas vigyorral arcomon távozva hagytam a segítőt a helyszínen, akit a döbbenet bénított meg, talán azóta is az üzlet közepén áll, kezében tartva a magas szárú feketét, figyelve a kijáratot sóbálvánnyá merevedve.

Ha legalább azzal a pirossal lehetne a szürkét feldobni egy kicsikét, de nem. Anyám parancsba adta, a piros az tilos! A piros a feltűnés, amely a gyásszal nem összeegyeztethető, hiszen csinos, élettel teli, az özvegy nem viselheti. A fekete az elvárás, jó, ha öregít, legalább egy fél évig, melyet egészítsen ki a könnyel teli tekintet, a gyűrött ábrázat, mely megnyugtatja az elvárásokkal teli embersereget, mely időről- időre figyeli a szomorúság megvalósulásának fokát. Mondta, mint már gyakorló özvegy, a nézőközönséget elégítsem ki, tegyem az embereket boldoggá, nézzek ki szarul, hiszen ez az elvárás, nem tudnak mit kezdeni azzal, ha a kín nem eszi meg a gyászolókat. Így az első lépéseimet egy valódi fekete dög kikészített szőrében tettem meg az üzletek felé, keresve az elmúlás színét a vállfákon és polcok tetején. Bevásárló körutam végén örömittasan cipeltem a szatyrokat, melyek az első hónapok cuccait rejtették, színük szerint a fekete fakó változatát, a szürkét tükrözve.

Szívfájdalmat nem jelentett színes gönceim viselésének hiánya, hiszen a magányos gyászom okozta csontivá válásom okán ruháim lógtak rajtam, azokon csak a később visszatérő jó étvágyam segített.

Így színtelen egérként foghattam neki az ügyek intézésinek. Hónom alá kaptam a halotti anyakönyvi kivonat szürke fénymásolatait, hogy bizonyítva országnak, világnak özvegyi jogon az elkövetkezendő emberi nyomorom. A hitelkártya ügyintézése volt ez időszak gyöngyszeme, egy külföldi banknál vezetett számla lemondása lehetetlenségbe ütközött. A bankárok példaképe fel nem foghatta, ha valaki meghalt, miért mondja fel számlájának vezetését, kizárólag nemléte okán. Három hónapot vett igénybe ezen dolog ügyintézése, mely időszak alatt kétszer boldogított a fiókban eme hibbant alak, majd jött a telefonos ügyintézés, melynek során többször javasolták, gondoljam meg magamat, hiszen férjem jó ügyfele volt a banknak. A hitelkártya felmondása maga volt a kínhalál. A kedvesem által rám hagyott mínuszt kiegyenlítve, roppant hibát követtem el. A befizetés nem volt pontos, így a szükséget túlhaladtam, én balga, ezzel megakasztva a dolgok lefolyását. A hitelszámlán megrekedt pár forint maga a gikszer, az élettel összeegyeztethetetlen fejlemény, a homok a gépezetben. Hiszen azt pontosan elkölteni kizárt, levenni róla lehetetlen, kifizetésre nem kerülhet, mert nem csörgő forint. Ül a bankár szembe a színtelen, láthatatlan szerencsétlennel, aki még csak egy sárga lapot sem tud elővenni a zsebéből, mert mindene szürke. Persze a bank mindent elkövetett, hogy férjem ne lehessen az enyészeté, kártyajátékként elküldte, a lemondás utánra időzítve a következő plasztikot, mely feljogosítja tulajdonosát az ész nélküli vásárlásra, halálában.

De nem tart ez a gyakorlat soká, nem várja meg a félévet, a szilveszteri tűzijátékot végignézve, új évet írva, felveszi a fehér nadrágjához a piros csizmát, azzal rúgja seggbe az értetleneket, megmutatva milyen színes a 21. századi özvegy.

Igen ők, az igazi túlélők. Ha segítségre vágysz, keresd az özvegyek klubjának társaságát! Náluk senki sem tudja jobban, az élet receptje hol van. Fél szavakból értik, mit érez a másik, hol az elakadás kínja, baja. Míg a többiek gyorsan megunják bánatod, nem értik az egyhelyben topogásod okát, addig ők veled tudnak nevetni keserédesen, még akkor is, ha szívetek komoly robajjal éppen e percben hasad, esik darabokra.

Anyukám és édes barátnőm két évvel előttem özvegyültek meg. Ugyanazon a héten, az egyik pénteken, a másik vasárnap maradt egyedül. Mindkettőjük férjét azonos kórság ette meg, hogy a halál angyala magával ragadhassa őket. Így ők gyakorolhattak előttem, megtanulhatták, hogyan kell túlélni a gyászt, a magányt és általában a hétköznapokat. Megízlelhettem általuk, a kínom nem egyedi, még ebben sem lehetek különleges. A stációk várhatók, a dolgokat siettetni nem lehet.

Mégis egy korombeli özvegy látott el először túlélő tanácsokkal. Valaki, akit régóta ismerek már. Ez a nő, egy hozzám hasonlóan erős személyiség, aki remekül intézi dolgait, veszteségét is talpon feldolgozta ő. Sosem gondoltam volna, hogy a sorsközösség egy kicsit is közelebb hoz minket egymáshoz. A temetés utáni napon, a helyzet hozta úgy, szót váltottunk egymással. Persze én ekkor már túl voltam az első heteken, és továbbra is rendszeresen szedtem a levegőt. Ez a levegővétel le is kötötte akkoriban minden figyelmemet, másra nem maradt erőm. Ebben az állapotomban mellém szegődve mondta ő, mennyire felemelő, nem sírok, zokogok, fűnek, fának nem panaszkodom, remekül viselem sorsom. Nem is kell másként viselkednem, nem segít, ha nyafogok, más nem érti meg kínom, bajom. Mindig csak az adott napot éljem túl, mással ne mérgezzem lelkemet. Éljek, ahogy jól esik, egy ilyen sokk után én az élettől már mindent megérdemlek. Ha kedvem szottyan, használjam a férfiakat arra, amire alkalmasak. Beszélgetés közben döbbentem néztem rá, amit észrevéve, felnevetett, persze nem kötelező, csak ha kedvem lelem benne. Ne feledjem, megérdemlem!

Másik özvegy tanácsadóm, férjem idős barátja volt. Ez az ember az évek során már szinte mindenkit eltemetett. Végig élte sok fiatal barátjának temetését, miközben párjától is búcsút vehetett. Azon kevesek egyike volt, aki nekem békét nem hagyott, mindenképpen beszélni akart velem, rendszeresen érdeklődött, milyen is a hogylétem. Szeretek vele találkozni, mert olyan felemelő, ahogyan az életet látja, amilyen nyugalommal fogadja el sorsát, marad meg élete végéig a mindent túlélő humora. Vele szemben szerencsésnek éreztem magamat, hiszen ő sorra mindenkit elveszít, közben irigyeltem is, mivel mégis emelt fővel és láthatóan jókedvvel viseli az idő múlását. Éli életét 80 felett, aktívan dolgozik, nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a búskomor jövő. Érdeklődésemre, hogy mennyire magányos, megnyugtatott, kevésbé, minthogy kompromisszumot kötve, összeköltözne egy hozzá korban illő hölggyel. Nem tehet róla, neki még mindig a csinos negyvenesek jönnek be, ugyan tudja, ez nem a legegészségesebb törekvése, így marad a nézelődés szintjén, valószínűleg örökre. Ez a jókedv, a pozitív hozzáállás sokat segít, hogy a keseredett ember is megtalálja jövőképeit.

Van élet a halál után, még annak is, aki nem az örök életét kezdi meg a felhők felett, hanem marad itt, az élők között, felfedezni azt, milyen is a Földön az özvegyi kaszt. Éled az életed, míg új helyzeted meg nem szereted.

Olvastam valahol, az özvegy nők jobban el tudják viselni a magányt. Míg a férfiak általában 18 hónapon belül újra társra találnak, mert persze tesznek érte, addig a nők kiépítik saját világukat. Az asszonyok könnyebben találnak érzelmi támaszt, annak ellenére, hogy a férj barátai olykor magukra hagyják őket. A család és a barátok közvetlenül a tragédia után mellette állnak, de aztán az ő életük megy tovább, az özvegyé viszont már örökre megváltozott. Akiknek fontos vagy, azok érzékelik kínodat, tisztában vannak helyzeteddel, mindig számíthatsz rájuk.

Sokan keresnek meg az első időkben, felajánlják segítségüket.

• Szólj, ha bármit tehetek érted! – mondják, de nem kedvezményezőek.

Megadják telefonszámukat, van aki még azt is mondja:

• Tudod, mihez értek, használj!

Kevesen vannak, akik valóban a tettek mezejére lépnek. A kétségbeesett, tehetetlen ember nem fogja senki segítségét kérni, nem fogja használni őket, hiszen örül, ha levegőhöz jut. Mire olyan lelkiállapotba kerül, hogy kérjen, addigra már nem elesett szerencsétlen.

Az első időkben leginkább a halott férjemmel kívántam kvaterkázni. Rendszeresen eszembe jutott, sőt még arra is volt példa, hogy kezem elindult a telefonom után, felhívom, beszélek vele. Réveteg tekintettel néztem magam elé, mi lenne, ha egyszer felhívnám…. Agyammal tudtam az első pillanattól, ő már soha nem fogja felvenni a kommunikáció fonalát, így a készülékét sem. No azért a számát nem töröltem ki, sosem lehet tudni alapon. Egy kedves ismerősöm ezzel kapcsolatosan mesélte, ő is hasonlóan járt el, majd egyszer csak megszólalt telefonja, ránézett a kijelzőre, és döbbenten tapasztalta, halott apja számát látja. A szolgáltató a telefonszámot életre hívta, az új tulajdonos pedig téves hívást intézve, terítette be az ismerőst a halál nyirkos leheletével egy röpke pillanatra.

A telekommunikáció lehetőségét elvetve, maradtam a személyesebb kapcsolatfelvételnél, egyszerűen beszéltem hozzá, persze csak ha egyedül voltam, hiszen azért sokat adok arra, elmebetegnek senki se nézzen fölöslegesen.  Kialakítottam magamban egy remek kódolási gyakorlatot, amikor kérdéseimet feltettem, válaszát a bennem kialakult érzések keltették. MZ/X jelentkezz! Így jutottam el egy barátjához, aki nem állt hozzá a legközelebb, rajtam mégis talán a legtöbbet lendített. Segítet azzal, hogy meghallgatott, praktikus tanácsokkal látott el, vagy egyszerűen csak megnevettetett.

Azok az emberek, akik esetleg évekig életed részét képezték azzal, hogy heti rendszerességgel ülték veled az asztalod körül, pöffeszkedtek nappalid barátságos környezetében, férjeddel együtt haltak meg. Mondhatni, ülepük körvonalait kanapéd sem őrzi meg, szerencsére. Persze meg kell gyászolni őket is, hiszen a múltbéli szép történések megkövetelik a baráti szívből fakadó emlékezést.  No, leginkább magad végett, és lezárás…

Míg a férfiak eszüket vesztve keresnek párt, mely pótolni hivatott a múltbéli megtapasztalásokat, addig a nő, az Isten adta nő új életet épít, új gyakorlattal és a létet segítő szabályokkal. Társakat keresnek feladatra, egy-egy adott projektre, amely segít a talpon maradásban, új végtagokat növeszt, így lesz az özvegy százlábú.

A szertartás után elmaradnak a népek, már senki sem kíván a nyakadba borulva részvétet nyilvánítani. Úgy gondolják, megtanultál járni, menj utadon idegen! Miután a köztudatban az él, mint axióma, a temetéssel a lelki béke már vágányra került, így nyuszika rokonai, barátai, ismerősei és üzletfelei hagyják gyászod spontán kiteljesedését, azt jelenlétükkel semmiképpen sem zavarnák meg ők.

A halál utáni napon, interneten rákerestem a gyászfolyamat stációira, tudományosan szerettem volna felkészülni az elfogadhatatlan, a felfoghatatlan túlélésére, hiszen nem csak magamért, hanem fiaimért is erősnek kellett lennem. Azt gondoltam, majd okosan megragadom a dolog lényégét, felismerem az állomásokat, és tudatosan, mosolyogva végigszáguldom utamat. Sajnos a gyász kaotikus, arra tervet készíteni nem lehet, muszáj felülni a hullámvasútra, ahol útitársad a félelem és rettegés maga. Ugyan barátaid elvárják, hogy hamar legyél túl a veszteség miatti fájdalmadon, találj rá önmagadra, de sajnos ez még varázsszóra sem lehetséges. Nem tudsz mit tenni, megpróbálsz hinni a tudományos cikkeknek, és reménykedsz abban, a gyász valóban enyhül az évszakok váltakozásával, mire minden sátoros ünnepen és évfordulón egyszer átküzdöd magad, a kínod is majd alábbhagy.

Egy év, a haláltól számítva egy év, fogadat összeszorítva sziszegheted egy év, nem több és nem kevesebb, mint tizenkét hónap, vagy 365 nap. Egy karácsony, egy húsvét, egy születésnap, egy névnap, és tovább a halál évfordulójáig. Mondják, mindent meg kell élni nélküle, minden emléket át kell dolgozni septibe.

Most már úgy érzem, a temetés után kezdődik igazán a gyászmunka oroszlánrésze. Addigra túl kell esni az elutasítás szakaszán, az első dermedtségen, az érzelmi megrázkódtatás miatti átmeneti érzéketlenségen. Mondjuk, sokat segítene, ha a gyászról az orvosok is tudnának kicsit, úgy kezelni tudnák nem csak a halottakat, hanem az élőket is. Lassan le kell vetni a plexiruhát, és a lélek foltozásának megkezdése válik szükségessé. A lelki munka velejárója a harag, bánat és bűntudat. Iszonyat, ahogyan birkóznak érzelmeink, nem tudva azt, bensőnk ringjében, mint bíró, melyik karját emeli magasba tudatos énünk, meghatározva aktuálisan érzelmi életünk színét és hőfokát. Döbbenet, ahogy változik hangulatunk percről percre, ahogy tudunk a külvilág jelzéseire harci díszt magunkra ölteni egy pillanat alatt. A környezet megnyilvánulásai, legyen az bánat, vagy harag, ellenállást szülnek bennünk, melynek okán energia kitörést meghazudtoló bombatámadással semmisítjük meg embertársainkat.

A temetés után a meghatározó érzés mégis a magány. Fel nem foghatod, el nem fogadhatod helyzeted, de fel sem hívhatod, nem beszélhetsz vele, meg nem érintheted őt. Nincs többé, és te itt rekedtél, ki kell találnod az életed nélküle. Nélküle és egyedül.

Ebben a munkában nem lehet igazi segítőd, hiszen az utadat magadnak kell bejárni. Az érzelmeidet te magad éled meg, sajnos a fájdalmat sem lehet megspórolni. Jelentem, a kínok kínja az eseményt követően hat hétig tart, majd a vízből kiemelve fejed, levegőt vehetsz.

A temetési tor a gyászolók személyiségétől függően roppant különböző lehet. Az amerikai filmekben látható részvétnyilvánítás a halottas háznál hihetetlen megnyerő történet. A mi társadalmi környezetünkben persze ez nem szokás, sokkal inkább a nagy eszem- iszom, melyet az özvegy szervez. Voltam én már mindenféle rendezvényen, akár háznál, akár étteremben, mondjuk közel a temetőhöz, vagy amit a kultúrban rendeztek, de a városokban egyre inkább az a trend, a temetőből mindenki a dolgát végezve hazamegy.

Részemről én leginkább elbújni szerettem volna, bár tudományosan biztosan igazolható, a tor szokásrendjének kialakulása nem ördögtől való. Fontos a búfelejtő inhalálása, a halott múltjának felidézése, belefulladva az anekdoták erdejébe. Addig sem marad magára az özvegy, meg persze a szegény pára árvák is megélhetik az összetartozást magát. Lehet kicsit ventilálni, megbeszélni ki jött el, ki maradt távol, esetleg milyen volt a szent beszéd, no csak ha a lelkész az eseménytől tartja magát távol. Szót lehet ejteni a megjelenésről, az autók hadáról, a koszorúk áráról, vagy arról, az özveggyel ki táncol.

Gyűlölve a körülményeket, ez a tor rendhagyóra sikeredett. A sok absztinens és valódi gyásszal bíró visszafogottan viselkedett, kerülte a kellemetlen helyzetet. Persze a résztvevők csekély száma, és indíttatása meghatározta a kimenetet. Miután a szűk családon túl, orvos és a lélek embere tartózkodott ott, így még a tánc is elmaradt. A visszafogott hangulat műanyag dobozokba került, a társalgás ezzel leült. Kezdetét vette a találgatások erdeje, vajon ki lesz az özvegy kedvese. Ki volt a temetésen mellette, ki fért be a ravatalozó helyiségébe.

Egy kedves rokonom 60 évesen megözvegyült, külső szemlélőként élvezhettem a népek rétegének szokásrendszerét. Jól szórakoztam én a nagynénémmel a templom hideg kövén, miközben néztük az asszonyokat, ahogy kicsípve, fodrásztól friss tollakkal felvértezve repülni vágytak ők, a megüresedett kéglibe. Persze míg más áll a találgatások középpontjában, idegennek viszik a bőrét vásárra, addig a szórakozás olcsó, hangulatom nem méltatlankodó, amint a szóbeszéd tárgya én vagyok, lelkem azonnal orkánszerű viharként háborog. Az özvegy nem veszi észre a sündörgést maga körül, hacsaknem víg a jelleme, illetve a környezete által ráaggatott jelzőrendszere.

Mikor elmennek a népek, marad a házban a gyászos család, lelkükbe a reménytelen közérzet rágja be magát, miközben az asztalokon marad a rom, a halom mosatlan edény. Mint a köd, ereszkedik a tájra némaság. Mintha távozáskor útjelző táblákat hagynának az emberek maguk után, mellyel mindenki számára üzenik, itt már vidámság nem létezik.

Azt mondják a temetési szertartás segít az elengedésben és belső békét teremt. Hát nem tudom. Anélkül ment el, hogy elengedtem volna, segítség sem kellett hozzá. Kár ezen lamentálni, nem tudok már magával a kifejezéssel sem zöld ágra vergődni, elengedés. Mondogatják, engedjem el. Majd jobb lesz, ha elengedem. A belső békét már biztosan állíthatom, egyetlen temetés sem hozza meg.

Azon a napon rettenetesen hideg volt, mondhatni az ember csontjáig hatolt a zimankó. A bokrokra és a fákra ráfagyott a csapadék, mesebeli táj fogadott minket a temetőben télvíz idején. Ez volt a második hideg nap azon a télen. Az első förtelem, amelyen a hó is esett, az a halála napját vési emlékezetembe.

Nagyanyám temetése nyáron volt, Medárd idején. A Drága mindig mesélt az elmúlásról, arról, ha valakit befogadnak a Mennyek országába, annak a temetésén eső esik, ezzel is üzenve az itt maradóknak, megérkezett végső állomására. Hallgattam őt nyitottan egész gyermekkoromon át, gondolkozva azon, hogyan is tudnék kapcsolatot tartani a túlvilágra költözött embertársaimmal. Kedvesen szerelt le engem, ezek a dolgok csak mendemondák, onnan még senki sem jött vissza, beszámolni az örök életről. Minden esetre a temetése napján verőfényes napsütésben mentünk a ravatalozóba, és a szertartás végeztével is remek időjárás közepett ténferegtünk hazafelé az úton. Kizárólag addig szakadt az eső, amíg földi porhüvelyét elszippantotta a mélység. Amikor koporsója ereszkedő irányt vett a sír belseje felé, abban a szent minutumban leszakadt az ég. Úgy ömlött az eső, hogy az agyagos föld mely a testnek biztosított helyet, szökött fel térdünk hajlatáig, szippantva minket is a Föld középpontja irányába. A sírásók lapátolástól csüggedt testének fáradásával egyenes arányban hagyott abba a víznek égből érkező áradása. Mire az utolsó koszorú is a helyére került, már ragyogóvá változott az ég felettünk, mondom, Medárd idején.

Férjem temetésére télen, hideg télvíz idejében került sor. Félő volt, hogy az érdeklődő emberek fagyhalottá válnak, míg a szertartás lekeverésre ítéltetik. Nem mentem ki a temetőbe ideje korán. Amikor megláttam a ravatalozó előtt a lelkészt beöltözve, mardosni kezdett a lelkiismeret, miért is nem jöttem már előbb. Persze kedvesen megnyugtatott ő, vigyázta személye a történteket, jobb, ha melegben voltam, míg lehetett. Isten embere mellett sündörködött néhány személy, kikről első látásra azt gondoltam én, a gyászhuszárok sereglete gyülekezett. Ruházatukat látván méreg öntött el, ha oly sokba kerül maga a temetés, a vállalkozó legalább tisztességes öltözetbe bújtathatná személyzetét, aztán közelebb kerülve hozzájuk, mellbe vágott a felismerés, nem dolgozók azok, kedves rokonok ők. Rokonai drága uramnak állták körbe a köcsögöt, gondolom siettek volna már, hiszen öltözékük előre vetítette, téli sport motiválja időtöltésüket.

A farkasordító időnek köszönhetően, az emberek csak lassan gyülekeztek. A ravatalozóba behúzódván gondolkoztam azon, mi is lenne, ha a szertartást érdeklődés hiányában elnapolnánk. Majd, hogy elmúlt a várakozásra fordított idő, a temetőszolga röptiben tehette ki a kertkapura a megtelt táblát. Annyi népet még egyben nem láttam én, és az emberek arcát még csak felidézni sem tudom. Okos gondolat lenne talán, a temetésekre fotóst citálni, aki megörökítve a jelenlévőket, lehetőséget teremtene a történtek archiválására. A jelenlévőket nem hogy nem ismertem én, nem is láttam talán őket. Roppant kevés dologra emlékszem a napból, a lelkész beszédének, melyet mindenki dicsért, egyetlen mondatára sem. Zombi módra néztem ki fejemből, talán egyetlen voltam én, aki még csak a hideget sem érzékelte, inkább féltem attól, a forróság mely erőt vett testemen, eléget.

Egyetlen momentum, mely retinámba égett, kedves rokon leomlik a sírhoz, kezébe ragadja férjem hamvait, majd ütemes mozgással, istentelen szavakat mormolva mantrázik a kántor éneke alatt. Éreztem magamban a gyilkos indulatot, mely arra ösztönzött engemet, rúgjak az élő hátsójába, hogy feje ékként kerüljön a gödörbe örökre. Aztán jött a feldolgozhatatlan kín, talán ellopta emberem edényét, sportöltözete mélye rejtekén, megtagadva hamvai nyughelyére érkezését. Azon gondolkoztam hetekig, egy nap éjjelén, ásót ragadva, győződöm meg arról, a temetés elérte-e célját, nyugvópontra ért-e kedvesem. Majd kisebbik gyermekem próbált megnyugtatni kedvesen, miután Mantrás Joe pénzt dobott a sírba, mely a révész jussa, lássam be, így a testet sem ragadhatta el ő. Úgy érzem ez nem a megnyugvás menete, de ha tejre pénzem nem lenne a jövőben, tudom hova forduljak titokban.