A szertartás után elmaradnak a népek, már senki sem kíván a nyakadba borulva részvétet nyilvánítani. Úgy gondolják, megtanultál járni, menj utadon idegen! Miután a köztudatban az él, mint axióma, a temetéssel a lelki béke már vágányra került, így nyuszika rokonai, barátai, ismerősei és üzletfelei hagyják gyászod spontán kiteljesedését, azt jelenlétükkel semmiképpen sem zavarnák meg ők.

A halál utáni napon, interneten rákerestem a gyászfolyamat stációira, tudományosan szerettem volna felkészülni az elfogadhatatlan, a felfoghatatlan túlélésére, hiszen nem csak magamért, hanem fiaimért is erősnek kellett lennem. Azt gondoltam, majd okosan megragadom a dolog lényégét, felismerem az állomásokat, és tudatosan, mosolyogva végigszáguldom utamat. Sajnos a gyász kaotikus, arra tervet készíteni nem lehet, muszáj felülni a hullámvasútra, ahol útitársad a félelem és rettegés maga. Ugyan barátaid elvárják, hogy hamar legyél túl a veszteség miatti fájdalmadon, találj rá önmagadra, de sajnos ez még varázsszóra sem lehetséges. Nem tudsz mit tenni, megpróbálsz hinni a tudományos cikkeknek, és reménykedsz abban, a gyász valóban enyhül az évszakok váltakozásával, mire minden sátoros ünnepen és évfordulón egyszer átküzdöd magad, a kínod is majd alábbhagy.

Egy év, a haláltól számítva egy év, fogadat összeszorítva sziszegheted egy év, nem több és nem kevesebb, mint tizenkét hónap, vagy 365 nap. Egy karácsony, egy húsvét, egy születésnap, egy névnap, és tovább a halál évfordulójáig. Mondják, mindent meg kell élni nélküle, minden emléket át kell dolgozni septibe.

Most már úgy érzem, a temetés után kezdődik igazán a gyászmunka oroszlánrésze. Addigra túl kell esni az elutasítás szakaszán, az első dermedtségen, az érzelmi megrázkódtatás miatti átmeneti érzéketlenségen. Mondjuk, sokat segítene, ha a gyászról az orvosok is tudnának kicsit, úgy kezelni tudnák nem csak a halottakat, hanem az élőket is. Lassan le kell vetni a plexiruhát, és a lélek foltozásának megkezdése válik szükségessé. A lelki munka velejárója a harag, bánat és bűntudat. Iszonyat, ahogyan birkóznak érzelmeink, nem tudva azt, bensőnk ringjében, mint bíró, melyik karját emeli magasba tudatos énünk, meghatározva aktuálisan érzelmi életünk színét és hőfokát. Döbbenet, ahogy változik hangulatunk percről percre, ahogy tudunk a külvilág jelzéseire harci díszt magunkra ölteni egy pillanat alatt. A környezet megnyilvánulásai, legyen az bánat, vagy harag, ellenállást szülnek bennünk, melynek okán energia kitörést meghazudtoló bombatámadással semmisítjük meg embertársainkat.

A temetés után a meghatározó érzés mégis a magány. Fel nem foghatod, el nem fogadhatod helyzeted, de fel sem hívhatod, nem beszélhetsz vele, meg nem érintheted őt. Nincs többé, és te itt rekedtél, ki kell találnod az életed nélküle. Nélküle és egyedül.

Ebben a munkában nem lehet igazi segítőd, hiszen az utadat magadnak kell bejárni. Az érzelmeidet te magad éled meg, sajnos a fájdalmat sem lehet megspórolni. Jelentem, a kínok kínja az eseményt követően hat hétig tart, majd a vízből kiemelve fejed, levegőt vehetsz.