Állok, réveteg tekintettel bámulok a fürdőszoba tükrébe. Fürkészem a foncsorozott üveg megett a múltat. Eszembe jutnak a napok, amikor csak levegőt venni nem volt kedvem, meg persze erőm az életben maradásra. Aztán szembesültem azzal, a változtatás, mi energiát kíván, az élet egyébként magától megy. A Föld forog saját tengelye körül, ha mozdulatlanul ülök, a történések akkor is házhoz jönnek, ennek tudatában könnyebben peregnek a percek. Nem kell megerőszakolni önmagunkat, nem kell aktívkodni, konvencióknak unos untalan megfelelni, lehet csak úgy a magunk igénye szerint éldegélni.

Aztán jönnek azok a kerek évfordulók, melyek számadásra sarkallják az embert, adjon számot életéről, vagy legalábbis essen gondolkodóba. Így félszáz év elteltével talán a bakancslistát is érdemes lenne megszerkeszteni, nehogy a végén kimaradjon valami. De nem, nem engedek a többség akaratának, nem vetek számot a múlttal, beazonosítandó, hol van a deficit.

Volt néhány születésnap, melyeket, mint szemlélő éltem meg én. Valakit mindig ünnepelt a nagyközönség, miközben a fergeteges hangulat engem magával valahogy sohasem ragadt. Mint kívülálló, szemlélődtem a partvonalról, skubizva az arcokat:

• most mi van?

A legborzalmasabbak a gyerekzsúrok voltak. Tudom, ez most eretnek gondolat, de vágyaim netovábbja a búcsú várása maradt. Minden alkalommal a rettegés belém költözött, hogyan ússzuk meg eme vad történetet vérfürdő nélkül. A sok sikítozó gyerek, kik mocskos kezükkel a világot taperolták körbe, miközben olyan mozdulatokat tettek a magasba emelkedve, melynek már a nézése is felért egy - egy kínhalállal. Az anyukák közben csinos ruhácskáikat viselve édesen csacsogtak, minden mozdulatukkal a világ tudomására kívánva hozni, az élet szép, és ők boldogok.

A partik a kertben mindig remekül sikerültek, a júliusi zimankóban soha senki sem fagyott meg. Persze jól jött a malac alatt parázsló faszén izzó lehelete, mely a tüzet körülállók életét mentette meg. A délutáni készülődést még mindig a Napsugár forró ölelése kísérte, miközben a pincéből kellett az italhűtőt a hihetetlen szűk nyíláson kiimádkozni. Még szerencse, hogy az előkészületek alatt a Napnak sugara és nem az elfogyasztott alkohol gőze melegítette a lelkeket, mert ellenkező esetben a szűkös kijárat okán még a falbontás is opcióként merült volna fel, hiszen azt mindenki beláthatja, a tömény és annak kísérője a fűben és nem a pincében kínáltatja majd magát.

Persze nekem is voltak születésnapjaim, melyeken gyakran tanultam az önmérsékletet. Nem vagyok már gyerek, tisztában vagyok azzal, hogyan tudom magamat olyan állapotba hozni, hogy elmondjam a kellő pillanatban, a medve miként éljen szexuális életet a porszívójával.

Volt egy alkalom, huszonhét voltam, hatalmas bulival ünnepeltettem magam. A torta, az est fénypontja, az is megvolt, na, gyertyák, mindahányan várták égve a vágytól, szájamból hangozzon el némán a remek kívánság. Megfogalmaztam, legfőbb vágyam a gyermekáldás, hisz azzal a boldogsággal nincs a Földön kincs, mely fel tudna érni. No, láss csodát, mire huszonnyolc lettem, pocakomban fejlődött gyermekem, kinek apját még csak a gyertyás buli után ismertem meg.

Hát ilyen kérem az élet, ha kívánunk valamit, számolni kell vele, beteljesülhet. Köszönöm Istenem, az elmúlt éveket! Vigyázok, nincs kérés, csak az elért dolgokért, a megélt boldogságért köszönet!

Inkább állok a fürdőszobában, bámulom a rám tekintő tükörképemet, mosolygok, semmi konvenció, csak magam kívánalma szerint, boldogan…