A Minden végzet nehéz című film eseményeit bemutatva hallhatjuk többször: lezárás… nem tudom, legalábbis úgy emlékszem. Jack Nicholsont ki nem állhatom, nézni azt az önelégült képét egyfolytában, rettenet. A film mégis valahogy a kedvencemmé válhatott, valahogy. Talán a női főszereplő, Diane Keaton miatt, remekül tudja megtestesíteni a középkorú, értelmiségi nőt, aki úgy átlagosan egyedül maradt. Aztán a főszereplőnek van egy húga is, aki ugyan világ életében egyedül lehetett, mégis remek párválasztási tanácsokkal tudja ellátni tesóját, na mindegy.

Drága özvegyek, ahhoz hogy Diane mintájára becserkésszük a vénülő, nőcsábászunkat, aki elalél a tudattól, hogy ő maga milyen nagy csoda, előbb le kell tudjuk zárni a múltat. Ha a két év elég, akkor végjáték.

Felemelő, amikor szembesülsz azzal, az egyedül maradásod okán, már nem rág a fájdalom. Először csak érezhető, elengedi kezed a kín, de a szorongás kicsit nálad még elidőz, hátha a levegővétel csak átmeneti, hátha visszaránt a borzalom, erőt vesz rajtad a depresszió. Jogos a gondolat, hiszen az elmúlt idő alatt többször váltotta lelkemben magát a bú és a kitörő lelkes hangulat. Bensőmben birokra kelt a mánia a mogorva depresszióval, még szerencse, hogy nem alakult ki a bipoláris elmebaj. Az idő múlásával százalékosan nőtt a boldog pillanat, de azért a csontig hatoló szomorúságból is akadt gondolat. Aztán jött a várva várt időszak, a múlt elenged, csak kedvesen utánad integet. Javaslom mindenkinek, ezt a melengető érzést várja meg, érdemes!

Nem tudom, mekkora a gyásznak foka, ha életed választottja csak számodra halt meg, mások drága életét figyelemmel követhetik tovább. Most utólag talán még azt is ki merem mondani, könnyebb a halottat elengedni, mint az elvált társsal békét kötni. A halál angyala segítségedre siet, hogy kínod, lelkedet ne eméssze meg. A vég pillanatában annak a lehetősége is megszakad, hogy drága jó embered az élet borsát orrod alá törje tovább, csak hogy biztosítva legyen általa állandó szórakoztatásod. Mondhatni, nem táplálja senki a családi perpatvar tüzét, szufla hiányában mindenképpen kialuszik az. Persze nagyon fontos gondolat, hagyni kell a vihart, hagy tombolja ki magát, amit csak lehet, romboljon le, égessen porig, kár küzdeni ellene, ami nem minket illet meg, azt Isten úgyis elveszi.

Hagyni kell, a gyűlölet járja át testünket, lelkünket, hangunkat se emeljük fel ellene, tűrjük némán, éljük át teljes odaadással. Haragudjunk, ha kell mindenkire, járja át a bensőnket a kín septibe, de mindvégig tudnunk kell, egyetlen borzalom sem tart örökre.

Életem három meghatározó alakját ragadta el már a halál mellőlem, attól függően, a rokoni kapcsolat mennyire közeli, változik annak az időnek intervalluma, amely szakaszban a kín kitapintható, a gyász mardosó, kézzel fogható fájdalom. Amikor is lélek lecsendesül, életbe lép a következő fokozat, a szívünkben élsz tovább hangulat.

Az örök élet kezdete, mindig mosollyal teli. Ha nagymamámra, vagy apámra emlékszem, életvidám arcokat látok. Látom gyönyörű arcukat, hallom csengő hangjukat, szívemig hatol gurgulázó kacajuk. Már látom férjem arcán is igéző mosolyát, hallom barátságos hangját, ahogy kedvesen szól hozzám. Megy a réten, szép a fű, távolban a mesés hegyek vonulnak, csicseregnek a madarak, miközben integet, és biztosít, mindenben megsegít, figyelemmel követi életem, de elenged, nem lesz velem, mikor nem akarom, azt ott egyedül élem meg, mert szeret. Így csak azt mondhatom, vigyázz magadra Jack, mert megyek, lerántom álarcod, nem leszel te öntelt kurafi, hiszen most zárom a múltat, ha kedvem szottyan hozzá, feldúlom a jövődet!