Ugye tiszta sor, az élet nem más, mint a pillanatok egymás utáni láncolata. Mégis vannak helyzetek, amelyek kicsit mélyebbre merészkednek az ember elméjének bendőjébe. Mondhatni képek, melyek a retinába égnek.

Remek hangulat, mikor apám mögött az autóban ülök tízévesen, tekintetünk a visszapillantó tükörben találkozik, én hangosan táplálékot tömök arcomba, miközben szülém hangosan kacagja örömét a világba.

Csak egy pillanat, mikor világra jött gyermekét az anyja először meglátja. Az az érzés, melyet elhallgattatni nem lehet, mikor az ember tüdejéből gejzírként tör ki az IGEN hangulat.

Persze, ha most hangulatgyilkosként felvetem, van az életben olyan helyzet, amikor az ember azt mondja, NEM. Ezt az érzést követi szertartásként a temetés.

Temetni lehet a szeretett személy porhüvelyét, a szomszéd macskáját, a nagynéni rongyos kalapját, az okos ember őrjítő haragját, esetleg embertársaid taplóságát.

A döbbenet, amikor ráébredsz, a pillanat önmagában értelmetlen fura maszat. A gondolat szövevénye, mi életet ad, teszi a helyzetet feledhetetlenné. Az apai mosoly mögött, a csámcsogó gyerek felé áradó szeretet a hanghatás forrása, mely előtör a szigorú férfiúi jellem mögül. A szülőanyai érzelem a kilenc hónap várakozással teli időszakát öleli fel. A veszteségek felfoghatatlansága, ami nemként kerül napvilágra. A nem hiszem el, hogy ilyen is megtörténhet érzése, színezi lelkünket lilára, mely színnek fura árnyalatai jelennek meg arcunkon gondolataink félhomályában.

Mennyi idő alatt keveri ki a mester fura lila árnyalatait, melyek árnyjátékként szövik át jövőnk? Miért van az, mikor a köd felszáll, kapunk csak fejünkhöz, a festő, lassan megfontoltan keverte pasztáit, szőtte szemétsége megvalósításának terveit? Utólag a recept publikussá válik, csak mi éltünk gyanútlanul, gondolva arra, mindenki legalább csak annyira ember, mint mi.

Már tudom, az élet fontos tanulsága, az ember sose legyen éber, élje életét gyanútlanul, fogja fel a mester elmeháborodott tetteit, pajkos gyerekjátékként, melyek segítenek a hétköznapokat színesebbé varázsolni.

Megtehetjük, hogy márpedig éberek nem leszünk, hiszen a szaki munkát csak baki által tud végrehajtani. Mert a sok oktondi azt hiszi, ha az élénk festéket az élet felületére keni, azt csak erőből teheti.

Van az úgy, a jellem találkozik a színnel, melyet első látásra fel sem ismer, pedig ezerszer látta már a szitu eme árnyalatát. Persze a fények, melyeket a környezet határoz meg, befolyásolják az emberi jellem felismeréseit. A saját asztalodnál egész más hangulatot tükröz, mint mondjuk egy lépcsőház félhomályában, ahol látod, a mester elhitette az alapszínnel, egy kis turbó pasztától a látvány elsöprő sikert hoz. Szerencse, a helyzet mindig mindent rendez, a kanyarban, a vödörbe botolva rájössz arra, ami előtted áll, az nem a helyzet komikuma, pusztán a balga banda önhitt gondolata. Az edénybe lépve, mely nem éjjeli, bár szagát szimatolva, azt is el lehetne róla képzelni. Álmodból felriadva rádöbbensz arra, itt az idő, a döntést meg kell hozni, mely nem biztos, hogy salamoni.

El kell fogadni, az élet nem a pillanat műve, sok meló van ebben. A helyzeteket apró téglák serege építi ily magasra fel. Nem kell mindig figyelned, elég, ha időben egy jól kiválasztott parittyakő segítségével adsz új munkát a mestereknek, melyet messziről figyelve, magadat a pillanat hevével örvendeztetve özvegyi zúzádat remegteted kicsit meg. Így rájössz, minden pillanat egy irigyelt hangulat, és a lila maga a csoda, még ha a vödör tartalma kúszik is a zoknis lábadra, hogy azt nyalogassa.