Most nem a történelemkönyvre gondolok, kár is lenne, azon emlékekből egy blognyi bejegyzés nem jönne össze, bár a képek, na mindegy, nem. Az emberi élet körüli emlékek, melyek nem hagynak nyugodni.

Hogyan is lehet az emberi életutat rövidebb egységekre szabdalni? Talán kormeghatározással, mint kisgyermekkor és a többi? Esetleg igaz lehet a hétévenkénti új vetület? Vagy esetleg a házasság előtti, alatti és utáni élet, mint szemlélet. Számomra a legérdekesebb a bepisilek, szobatiszta vagyok, majd már megint bepisilek életritmus kutatása. Lehetne kötni eme felosztással a még gyermektelen, majd gyermekes mivolthoz a változásokat az emberi élet területén. Persze joggal szólalhatunk fel ellene, mi van azokkal, akik gyermektelenül élik életük, talán sorsuk egy fonalon, állandó ritmus szerint unalmasan pereg le? Á dehogy!

Rájöttem arra, persze nem volt nehéz, mindenki életében máshol helyezkednek el a mérföldkövek. Még ahhoz sem kell nagy elmével rendelkeznem, a fordulatok pontos helye, csak utólagosan rajzolható be, az emberi elme szerinti képzeletbeli térképre. A korszak meghatározása aszerint történhet, ha egy-egy eseményről megítéljük, annak hatása lesz-e a következő évekre, illetőleg lesz-e emlékünk róla, mondjuk öt év múlva.

Sok- sok éven át jártuk be családilag az országot. Eljutottunk mindenhova, ahol a bedekker fontos dologra hívta fel a figyelmet, ott a kéziféket behúzva álltunk meg egy röpke pillanatra. Így eljutottunk többek között Nagycenkre is. A történelmi sírhelyre a lépcsőn ereszkedve le, az előttem lépegető férjem, szinte fejét verte be a következő, elénk táruló szövegbe:„Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi: por és hamu.”Megvan a kép, ahogy visszafordulva megáll előttem, és rávilágítja figyelmem a mondatra. Emlékszem, ahogy a hideg kirázott, belegondolva abba, a magyarság nagy figurái ereszkedtek le eme lépcsőn, először temetni, majd temetve lenni. Megvan férjem csillogó tekintete, miközben azon morfondíroztam, mese nincs a mondás velőt rázó, de nem alaptalan, mert hát ugye a kimenet vitathatatlan. Arra álmomban sem gondoltam, kedves kis családomat ily belátható időn belül a gyász érinteni fogja, kedvesemet a halál magával ragadja. Hol is van a helyzet mérföldköve, ahol létrejött a pillanat a lépcsőn állva, apró gyerekekkel körülvéve az ember és annak asszonya belegondol az elmúlásba, vagy amikor a szobában, a magányban szembe jön a halál maga.

Minden esetre, azóta ha Nagycenken átutazom, eszembe villannak az átélt emlékek, látom magam előtt azon a bizonyos szép napsütötte nyári napon gyönyörű kis családom a kripta homályában, miközben úgy érzem, ott már megcsapott az elmúlás hideg lehelete, mely fülembe súgta, az élet nem mindig habos torta. Azóta a 85-ös úton haladva könnyekkel küszködve gondolok bele, a Széchenyi Mauzóleum a magyarság kegyeletének legszentebb zarándokhelye.

Szerencsére ma már elmondható, az iránytól függően, Sopron, vagy Csorna magasságában a lelkem vidáman tekint a jövő felé, elengedve a múlt szorító fájdalmát. Mondhatni szinte jól esik a múltba révedés, néhány perc, míg az ember a gyásznak ismét átadja magát, azzal a biztos tudattal, az érzés úgyis tovaszáll, csak teret ad az emlékezés átható érzésének. Jól esik, hiszen a borzalom, mely átszabta életem, a múlté már, és a szeretett emlékek melegséget hoznak, mely átjárja testem sejtjeit, így lelkem örömmel lesz teli.

Ez biztos, hogy korszakhatár, de mennyi még, mennyi vad és borzalom, de mennyi boldog és csodás dolog mely ugyanúgy cipeli alkotó elemeit, hogy azokból építse életem mérföldköveit. Ma már kimondható, ez csak egy a sokból, hosszú az élet, nagy utat kell bejárni mindenképp, így az ember nem állhat meg soká egy-egy szeletnél.

Sok fontos állomás minden születés és megannyi halál. Meghatározó partszakasz a költözés, a leválás családról, vagy egy sokáig meghatározó barátról. Érdekes feltevés, a barátságok sem tartanak örökké. Az ember érik, helyzete változik, valakiket akár a hátán is magával visz, másokat pedig otthagy az állomásokon, ahonnan az élet vonatja fütyülve robog tova.

Ami biztosan nem számottevő, a súlytalan emberek serege, kik fondorlatos módon szeretnének életed meghatározó részesei lenni. Akik magukat fontosnak gondolva nyilatkoztatnak ki balga dolgokat halomba, miközben markukba visítanak örömittasan, milyen tehetséggel is vannak megáldva. Persze azonnal felfedezik, a fejeden van-e fejfedőd, és arról naponta tisztázó kérdéseket tudnak feltenni, melyek vonatkozhatnak színre, vagy fazonra, vagy pusztán azt tudakolják, miért nem. Magukról azt gondolják, az élet sarokpontja lehetnének, de az Özvegy a B oldalon már tudja rég, bolond lyukból bolond szél fúj, még ha a kanyarban hirtelen a semmiből feltűnve kerül is elő a napi probléma, ez az élet sava borsa.

A mérföldkövek meghatározók, csak azok, mik számítanak, a napi probléma halmazok pusztán körmeid reszelik, orrodat facsarják szaguk, de fújj rájuk, a bűz, mely belőlük árad, zavarják csak a buták köreit.