Az élet, mi ha visszafelé nézed, képek sokaságát villantja fel elmédben. Néha mozgókép, mi a múltat őrzi benned, egy rövidke film, mi ízelítőt ad, mikor, hogyan érezted magad. Ha este behunyod szemed, merenghetsz kicsit, nézegetheted az elmúlt éveid emlékeit, mit agyad poros polcain raktározol szürkeállományod használta algoritmus szerint.

Hány évet kell megélned ahhoz, hogy rájöjj, az archiválandó anyagot egy kaptafára forgatod? Nem unod? Nem érzed, ki kellene lépned a megszokott mederből, valami meghökkentő emléket gyártani?

Így év elején gyakran ígéretet teszünk magunknak, idén valamin változtatunk, valamit merőben másként csinálunk. A baj csak annyi, az életünk folyójának medrét nem tudjuk elhagyni. Hát ennyi… A komfortzóna, mint drótkerítés veszi lelked körül, ha onnan kitekintenél, testedet a fém cafatokra tépné szét, vérfürdőt rendeznél. De álljunk meg egy szóra, talán egy röpke gondolatra, az új rendezés felforgatná a múltad, esetleg az ismeretlen forgatókönyv lendületet hozna a hétköznapokba. Ez kérem, már majdnem Hollywood!

Na nézzük, miből élünk! Idén sportoljunk? Ne már, ez a sztori volt már! Hányszor újra- újra kezdtük és sanyargattuk testünk. Negyvenévesen nem törődni bele az idő múlásába, izmunk állandó karbantartásával meghazudtolni életkorunk, a múlt. Esetleg idén ne együnk, fogyjon le testünk? Esztelen gondolat, a hasunk ötven felett úgyis megmarad! Szeressük magunk, ahogy vagyunk! Olvassunk többet, talán művelődjünk megállás nélkül? Hiszen már rossz kicsit a szemünk, ne erőlködjünk!

Megvan! Keressünk új hobbit! Ja, és mit? Könnyű mondani, de megvalósítani… Változtatni elméletben szeretünk, ágyban fekve, vakarózva, okosan, terveket szőve boldogan. Változtatni gyakorlatban soha! Nem is kellenek a fogadalmak! Legyen így! Szabadon, ahogyan akarom! Semmi változás, minden marad a régiben, csak rosszabb ne legyen! Na jó, rágódni kicsit a múlton, hátha magától kiegyenesedik a dolgunk. Vagy esetleg a múlt képeit áttekintve, elmerengve lemenni lelkünk mélyibe, ahol a kínban megfürdőzhetünk magunk. De mi a kínunk? Hiszen alapvetően boldogok vagyunk.

A mindig ugyanaz, ez a mi nagy bajunk. Hibát, hibára halmozunk.

Zárkózottak maradunk, vagy valakinek megnyílunk és ráfázunk. Persze olyankor megfogadjuk, soha senkit, magunkhoz közel nem engedünk, barátságot nem kötünk. Prüszkölünk, saját csapdánkban vergődünk, majd mérlegelünk, a múlt emlékein elmélkedünk, szaldót vonunk, nyereséget számolunk. A barátság, barátság marad, ami elveszett, az barátság nem is lehetett. Életünk során, úttalan utakon járunk, hol segítőket találunk, társakat magunk mellé állítunk, majd a kereszteződésekben kicsit megállunk, van hogy társakkal, van hogy egyedül visz tovább utunk. Lássuk be, nem hibázunk, hiszen ez a mi sorsunk, haladunk, fejlődünk, tesszük a dolgunk, fontos hogy közben barátkozzunk!

Becsapva érezzük magunk, amikor nem azt kapjuk, amire vágyunk. Azon sosem gondolkodunk, vajon kívánságainkat hogyan kommunikáljuk. Sokat gondolkoztam a múlton, már tudom, azt kapom, amire számítok. Talán bevonzom a rosszat, esetleg önbeteljesítő jóslat? Á dehogy, csak okos vagyok, a jeleket megfejtem azon nyomban, ahogy kapom. Ja de mégsem változtatok, na ez a nagy dolog, csak kínlódok. Miért? Mert így életem medrében maradok.

Na jó, nem is kínlódok, élvezem az életem. Időnként emberekben csalódok, de ez már megszokott, így komfortos a dolog. Ha nem csalódnék senkiben, megunnám az állandó emberi környezetem, nem lenne jó a következő évem.