Évek óta nem volt ilyen hideg tél. Most már vége is lehetne. Hó is esett, eleget. Mondjuk régen több hó volt, meg hát a fagyok. Na, milyen vagyok? Régen a nap is jobban sütött, meg köd sem volt rettenet.

Hétvégén fent voltunk a régi lakásban. A gyerek mondta, nem is olyan nagy a lépcsőház, mint ahogy gondolta. Hát persze, mert megváltozott a horizont. Nem mindegy, hogy az embernek ivadéka 100 centiről, vagy 180 centi magasságából szemléli a külvilágot. A hangulat, az persze ugyanaz, az nem változik. A konyha meleg miliője, a fürdőszoba tüzépbarokk burkolata most is mosolyt csal az emberi ábrázatra. A gyerekszoba, viszont ma is hatalmas, érdekes, az nem változott méretileg. Vajon miért lehet?

Mese nincs a szép évek emléke örökre képes az elmét megfertőzni. Történhet bármi, a múltat el senki sem veheti. A fiúk gyerekkora, nekem pedig talán életem legszebb időszaka köt oda. Belépek a lakásba és föntről hallom a férjem köhintéseit, melyeket a több évtizedes dohányzása alakított ki. Lépek néhányat a lépcsőn felfelé, s várom, fentről hátha felém tekint, mosolyát ontja rám, miközben már megállíthatatlanul löki a szöveget. Valamit bedob a szennyeskosárba, a külső fürdőszobába, miközben lép is be a kamrába. Éppen főz, valami finom fortyog a tűzhelyen, az illat belengi a konyhát, de már az előszobát is. Szól a zene, üvölt a tévé, és persze a cigaretta táncoló füstje inal a szagelszívó belseje felé. Csörömpölnek a tányérok, előkerülnek a kanalak, ilyen kérem a családi hangulat. Meglehet.

Persze nem kötelező, hogy mindenki cigizzen, vagy a tévét zenehallgatás közben nézze. Az sem fontos, hogy a házimunkát sztereóban nyomja a háznak koronázatlan ura, csak úgy felidéztem, nálunk ilyen volt a közérzet.

Aztán a helyzet változik, mert változnia kell. Nem maradhat minden örökre mozdulatlan. Csipkerózsika is felébredt egyszer. Itt persze az ám a kérdés, Rózsika életében hol is rejlik a boldogság magva, majd annak kifejlett tartalma? Ismerjük jól történetét, remek család, kiváló genetika, nagy és összetartó rokonság, érintetlen gyerekkor. No persze a túlzó szigor, a szabályok mindenek felettisége, a tilalmak sora, az maga a gonosz élet ostora.  Mégis, merjük kimondani, nem rossz azért ilyen szeretetben felcseperedni. Aztán jött az a pöti családi tragédia, mely ugye nem csak a meséket kísérti, majd megállíthatatlanul leszállt a pillára az álom pillangója. Álom, álom, édes álom. Kérdem én, mi a baj? Nem szeretünk aludni? Én konkrétan nagyon szeretek szundikálni, nekem például ez az egyik hobbim. Élni sem tudnék csicsi bubu nélkül. Talán egyedül vagyok ezzel? A másik kérdés, milyen lehetett e drága hölgy álma? Biztosan nem volt rémes, mert abba belecsúnyulhatott volna. Tehát az is szép lehetett, mert a nő gyönyörűen ébredt. Arról se feledkezzünk meg, hogy a környezet is megőrizte fiatalos voltát, csak a fránya növényzet vitte túlzásba burjánzását. Lehet álma volt a legszebb, honnan is tudhatnánk, hogyan is érezte akkor, ott magát. Nézőpont kérdése, mi az életünk értelme. Azt mi csak gondoljuk, hogy az udvarló megjelenése, mi minden leányt boldogsággal beterít. Jaj és az a csókjelenet, ne már! Ébred az udvar, élettel telik meg ismét a ház. Persze a szolgáló pofonjával senki sem számol. Mindenki vidám? És a megtépázott csipkebokor? Arra senki sem gondol? Csak állunk, földbe gyökerezett lábakkal, elalélunk a rózsaszín máztól, mely a mesekönyvből csurog ki hátul.

Ki kérdezte meg Csipkerózsikát, mi volt az álma? Biztos, hogy ez a csók volt szíve választása? Mi lesz később, mikor az idő megállíthatatlanul halad tovább? Mikor jön az ősz, és az ablakon kopogtat a tél, zimankós csizmájával rúgja ránk a szürke hétköznapokat, akkor vajon gondolunk még arra, fel kell ébredni valaha?