A szó maga, egy csoda. A hangok egymásutánisága micsoda bukét kölcsönöz. Az emberi populáció nagyobbik részének a szexualitás, amely beugrik eme kifejezés hallatán.

A napokban beszélgettem egy kedves emberrel, aki a blogom iránt érdeklődött. Kérdésemre, hogy igazából a népeket mi hajtja a társkeresés útvesztőin keresztül, mondjuk úgy negyven felett, a választ gyorsan megadta:

• elsősorban a szexuális kiteljesedés utáni vágy,
• másodsorban a magánytól való félelem.

Ilyen egyszerű lenne az egész? A fenét! Az elsőre remek megoldást kínál a prostitúció, lássuk be, üzleti alapon mérlegelve a dolgot, rentábilisabb, mint a tartós párkapcsolat. Drága jó férjem hányszor példálózott azzal, egy asszony elkápráztatása ember feletti anyagi terheket ró a férfi vállára, míg a kurtizán, szinte aprópénzért megvásárolható. No persze az sem elhanyagolható, hogy szolgáltatás vásárlása esetén még reklamáció is benyújtható. Ja, ne feledkezzünk meg a kielégülés egyéb praktikus formájától sem, melyhez még plusz személy bevonása sem szükséges, hiszen a megoldás kézenfekvő. Aztán, olyan furcsa nekem, valaki negyven felett egyedül tud maradni? Hogyan teszi? A család, a barátok, a rokonok, az ismerősök? De szeretnék, kérem szépen csak egy kicsit is magamban lenni!

Kissé komolyabbra fordítva a szót, a társkeresést nem lehet a szexuális beteljesülés utáni vágy, vagy a magánytól való félelem szintjére degradálni. Valami magasztosabb eszmének kell megbújni mögötte.

Egy másik drága ismerősöm, persze nő nemű lény, mondotta egyszer, ha az özvegyasszony gyászának első évében nem lel új párra, örökre önállóságra kárhoztatott. Mert, miért is? Hát mert az asszony, ki az ember oldalbordája, hamar megtanul a saját lábán állni, megoldja életét, így új megoldandó feladatot nem alkot magának. Érdekes megközelítés.

Egy korombeli férfi, kedvesen oktatott, a párra azért van szükség, mert pár nélkül nem lehet létezni. Kivel is menjen az embernek fia wellnessezni, ha magányban tengődik. No, ez a megközelítés is férfias elmére vall, hiszen mennyi hölgy megy inkább barátokkal, vagy egymaga a langy, büdös gyógyferedőkbe, ahelyett hogy kedvese, mellette a golyóit áztassa be.

Talán vágyunk a régi életünk kopírozására? Hiszen olyan jól megszoktuk, ugyan sokszor vacak volt, sőt gyakran fullasztó, de működött. Mennyi problémát hordozott, melyeket mind külön-külön kellett megoldanunk. Volt kérem feladatunk, mely kitöltötte létünk. Kínunk lehetőséget teremtett a napi panaszra nekünk, nem kellett törnünk fejünk, az életünkkel mi tévők is legyünk. Problémamegoldásaink elménk tisztán tartotta, okos fejünk a többiek elismerését is kivívta. Ha pórul jártunk a hétköznapjaink során, minket vígasztalt minden együtt érző lény, legyen az agg, vagy picinyke gyermek.

Esetleg most kívánjuk átalakítani életünk? Ami eddig kimaradt, azt most gyorsan pótolni igyekszünk? Nem, nem hiszem, ami kimaradt, az nincs, nem ismerjük, így nem is hiányozhat.

Hosszasan gondolkodom, most már hetek óta azon jár eszem, milyen vágy hajt előre. Mi készteti az emberek hadát, hogy kényelmes életét feldúlva újból párra leljen, kitéve magát a gondtalan élet elvesztésének. Azt hiszem, rájöttem, megvan, megtaláltam. A hiány, mi nem hagy nyugodni, a vákuum, mely megbolondít. Az egyedüllét, a másik hiánya, mely vákuumként az egészséges világból kirepít, a boldogságtól eltántorít. Így már értem Isten miért áldozta be Ádám oldalbordáit.