A Szentlélek téren, a buszra vártam. Igen tömegközlekedtem, könnyekkel szememben. Álltam és vártam, jöjjön a busz, szálljak fel gyorsan, üljek az ablakhoz simultan, nézzek kifelé, a lelkemet senki meg ne lássa. Voltunk a megállóban már néhányan, de a sofőr várta a pillanatot, amikor számára az indulást jelzi az óra. Gondolataimban elmélyedve, bánatomat félre téve, lestem a megálló kövén embertársaimat. Vajon mindenki vár sorára, vagy valaki a döntő pillanatban beelőz, a többieket félrelökve magának remek kilátást ígérő helyet ragad. Jött a pillanat, a busz beáll, az ajtó tárva, várva a sereget. Néztem, lestem, ki lesz a gyors, az első. Ki fogja átlépni elsőként a küszöböt? Ott állt a tömeg, a nép maga, de első senki sem szeretett volna lenni, mindenki várta, a Szentlélek terén, valaki a sort ott Budán nyissa meg. Könnyekkel szememben, lestem az idegen tekinteteket, most mi lesz. Volt aki pusztán lassú mozgású lehetett, akadt, aki már kicsit türelmét vesztette el, könyörgöm, valaki lépjen fel!

Aztán vannak az életben pillanatok, amikor valaki nem vár sorára, kicsit megelőzi társait. Néhányan azt a bizonyos küszöböt, a többieket figyelmen kívül hagyva ugorják át. Nekik persze jó, hiszen elfoglalják helyük ott a másik világban, immáron örökre. Aki lemarad a buszról, csak az ablakon át látja a távozó réveteg tekintetét, figyeli és némán üvölt, most már elég! A maradók nem maradiak, csak értetlenek. Értetlenül állnak a történtek felett. Mi van? Megint valaki elment?

Amikor először távozik a sorból valaki szeretteid közül, mondhatni, felszáll a buszra a Szentlélek téren, elfogadod. El kell fogadnod, hisz leggyakrabban egy idős rokonod. Neki már jegy sem kell, ingyen utazik, sőt a járgányon még bérelt ülőhely is várja. Aztán jön a sorban következő, aki már korban közelebb áll hozzád, és hiánya napi. Itt már érzed, testedből tépték ki, nem érdekel téged, hogy ott jó neki. A sorban következő, kinek oldalbordája vagy, hát az ő távozása már joggal megzakkant. Építed a már ismert plexit, mely a külvilágot kívül tartja, igazából senki sem lát be rajta. A további rokonok távozása, menetrendszerű járatok közlekedését irányozza benned elő. Próbálsz a megállóból kihátrálni, esetlegesen más járművet figyelgetni, vagy higgadtan integetni.

Aztán jön egy pillanat, amikor a szó megint benn akad. Amikor a szájadat elhagyja, az értetlenség hangja. Benned megreked a nem lehet gondolat! Állsz a buszmegállóban, látod a felszállót, érzékeled, itt most neked is egy kicsit véged. Kicsit véged? Elveszted eszed, de még nem is érzékeled. Idő kell annak is, hogy rájöjj, egy zombiban több az élet, mint benned. Nézed az ismerős tekintetet, és sír a lelked. Üvöltesz, szállj le! Maradj még, ne siess! Válasz nincs, az utazó a Túlvilági életét megkezdi.

Állsz még egy darabig, a könnyed lassan kifakad. Nézed, vajon mit csinálnak az emberek, sietnek, felrúgnak, vagy értetlenkednek. Úgy érzed, a magány, mi darabokra szaggat. Amikor az arcod már kellően ázott külsőt ölt, gondolsz egy nagyot és a buszmegállót otthagyod, most egy darabig megint nem jöhet a te járatod. Annyi a dolog itt lent az Árnyékvilágban, hogy a bérleted egy ideig elfelejtheted, esetleg a kukába is dobhatod. Letörlöd arcod és gondolsz egy nagyot, meg sem állsz a Vidámparkig. Jegyet veszel a Hullámvasútra, felülsz, megkapaszkodsz és várod a napot, amikor először úgy ébredsz, szabad vagy, a gyász elereszt, a Szentlélek segít.