…a nagyszerű meseszám. A három királyfi legyőzi a három sárkányt. Nem, nem, csak az egyik, a legkisebbik, de az egyből hármat. A nagy és a középső mindig elbukik a próbák alatt, a fiatalka, a kis elpusztíthatatlanka, a küzdelmet fel nem adja, furfanggal a Világot földre viszi a bajt és problémát leteperi. A három év talán felér három sárkánnyal, mondjuk a tizenkét fejűek családjából. A probléma pusztán csak annyi, hogy a Gyász nevű sárkánynak fejei egymás után, spontán nőnek ki. Az özvegy, meg mint a királyfi, kapkodja fejét, rendre suhintja emberes kardélét, miközben azt sem tudja, ő most a családban a közepes, nagy, vagy netán a kicsi. Ha a három évet túléli a balga, vajon a sárkányok hada is elfogy vala, vagy az csak a mesékre jellemző duma? A negyedik évben mi lesz a végzet? Mesebeli rém helyett egy nemecseki torokgyík?

Nem, nem, tudom a happy end kizárólag a meséket illeti. A kicsinek a megpróbáltatásai sosem érnek véget, a sárkányok és az idétlen harcok magukkal hozzák az örökkévalóságot.

Szeretem az idétlen szövegeket, csak úgy folynak ki pofácskámból, miközben te olvasó, lassan elgondolkozol azon, vajon az agyrágó bogár az elmémet mikor pusztította el, már végérvényesen. Belátom a képek, melyeket papírra köpök, a levegőben pukkannak el, azok mozgóképpé, így követhető gondolatokká, talán sosem állhatnak össze. De kérdem én, az Élet valóban olyan érthető és felfogható gondolatok sorozata és nem pedig idióta massza?

Eltelt három év. Háromszor, visszatérő emlékeken keresztül éltem át az elveszett emberem hiányát. Három halál és hamvasztás, csontig hatoló hideg a temetés alatt, majd megannyi halottak napja. Mindig csak utólagosan dereng a gondolat, az emlékek hada, mely az elmét támadják meg az évfordulók alatt, vonhatók felelősségre a szembe toluló könnycseppekért, melyek nem az örömtől fakadnak ki. Maszatos arcocskámat tisztába téve, szemeimet zsebkendővel böködve jövök rá arra, ez már nem más, mint a múltban gyökerező önsajnálat. Miután a bánat magva nem a legjobb termőfölbe, sokkal inkább valami sziklaszirtre hullott, így a könnyek serege is gyorsan lepereg. A három év bőven elég. Elég a bánat feldolgozására, elég a kiborulások humorba ágyazására, és elég, hogy rájöjj arra, az élet sokkal vadabb, mint a halál maga.

A három év több szakaszra bontható. Először, mikor kimondod,

özvegy vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem,

szemedbe könnyek szöknek, lelkedet a bánat tépi szét, miközben környezeted lehajtott fejjel, kínosan topog körülötted. Ebben az időszakban mindenki bánatot mímel, miközben háromszor is meggondolja, beléd rúgjon, vagy inkább segítő kezet nyújtson feléd. A belső tusákat, melyeket a rád szegeződő pupillák erdejében fedezel fel, nem értesz meg azonnal. Nem érted, az emberek bánatos ábrázata, a fej elfordításával miért változik meg. Te csak zokogsz, vagy már csak a lelked sír, miközben fájdalommal jár minden levegővételed.

Majd beletanulsz, hiszen nagy leckét kaptál Istentől, megtanulod kezelni a kezelhetetlent. Mikor kimondod,

özvegy vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem.

Remegő szemhéj mögül figyeled, ahogy a környezetedben sereglő emberek, lesütött szemmel, kínos érzések közepett segítenek, csak hogy szabaduljanak a helyzetből és persze tőled. Ez az időszak maga a Földre szállt csoda, a szívedbe költözik a harmónia. Elégedetten szemléled, ahogy honfitársaid jobbik énjüket veszik elő, és majdnem belső igényükből fakadóan viselkednek empatikusan. Nem érdekel már az emberség hiánya, csak az számít, boldogulnod kell. Nem érdekel az elfordított arcok torz mosolya, az eredmény számít, mit kikényszerítesz.

A gyógyulás meghatározó állomása, mikor valósággá válik a mondás,

özvegy vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem.

Ez az a pillanat, amikor eldöntötted, életben maradsz, és ha ez még önmagában nem lenne nagy fegyvertény, hát még boldog is leszel. A konstruktivitás időszaka kezdetét veszi. Új életvezetési technikákat állítasz csatasorba. Erőre kapsz, legyőzhetetlennek érzed magad. Fontos momentum, hiszen amit elhiszel magadról, az beigazolódni látszik, továbbá mint tudjuk, hiszen megtanultuk, ami nem öl meg az erősebbé tesz. Az özvegyi bánat irányt vált, pusztító helyett építő jelleget kölcsönöz.

Az egészséges személyiség alkot, becsületes, és a megoldások keresése, mi kitölti életét. Okos ember, belátja, mire képes, mi az mit kézben tartva győzelemre vinni kész. Tudja, mikor kell a külső segítség, akkor mondja ki,

özvegy vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem.

Persze a helyzet nem fondorlatos, csöppet sem becstelen. Az özvegy nem él vissza helyzetével, pusztán ismeri határait. A mondás nem érzelmi, sokkal inkább racionális jelleget tükröz. A válasz, mely belső indíttatástól vezérelt, nem színlelt, nem hazug, egészséges személyiségről vall. Az Özvegy ráébred, nincs egyedül. Meghatározó az a pillanat, amikor eszmélsz, erős vagy, mert a sokak erejéből táplálkozol, kik téged utolsó leheletvételedig segítenek és támogatnak.

Mikor eljutsz odáig, hogy kimond,

szerencsétlen özvegyasszony vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem,

és felnevetsz, már nem az özvegységi állapodod a meghatározó, hanem az Élet, melyért érdemes küzdeni, fontos megélni, és amiért még meghalni is kész lehetsz.

Szeretnék a negyedik évben már játékmester lenni, aki örömittasan egy hegytetőről figyeli, ahogy lent a völgyben az egyik buta sárkány a másikat megeszi. Kacajom röpüljön a sziklák felett, ahogy szemem visszatükrözi a harc hevének mocskos látványát, amint a gonosznak fejei porban pattogva nyugszanak meg. Persze ha kell, segítek, hiszen erős leszek.

Életvezetési tanácsokat adok, …beazonosítom ki a gonosz.