A számok. Mindig mindent számolunk, ki mikor jött, vagy ment el, mennyit éltünk vele és mit szenvedünk, …ha szenvedünk nélküle. Jó, hogy volt, vagy inkább sose láttuk volna. Megállás nélkül keressük a számok mögötti szimbólumokat, kutatjuk a mögöttes értelmét a dolgoknak, ha semmit sem találunk, legalább próbáljuk megmagyarázni a múltat, vagy látni véljük az üveggömbön keresztüli jövőt. Aztán vannak a napok, amikor csak a mát akarjuk megélni, ilyenkor a számok ünneplő ruhát öltenek és a boldogság érzése, mint a csillagszóró fénye cikázik múlt és jövő között. Ilyen a 20, az október 20. A 25, a 25 év. Az ember életében annyi mindent elveszít, de van az érzés, ami mindent felülír, egy-egy pillanat, amikor az élet rózsaszín köntösbe öltözik és a boldogság beteljesedik.

Káprázatos érzés járja át az anya lelkét, amikor az életben kicsit megállva, visszatekinthet a csodára, a varázslatra, a születés pillanatára. Születés? Á, dehogy, már maga a gondolat, mikor megfogan először az agyban, Te kellesz, mert Te vagy a minden. 27 voltam, sikeres és boldog. Verda és kégli, mely forog, baráti kör, már egy házasság a hátam mögött. Aztán Fanta és buli, hódolók hada, na meg a torta. Torta és sok- sok gyertya, szám szerint pont annyi, amennyit a helyzet megkíván, no és a fújás…kívánság…taps…mosoly. Életem első születésnapi tortája és az egyetlen kívánsága. Vigyázzon a világ magára, mert csak kívánnom kell és a mi Főnökünk, mint a példa mutatja, megadja. Az események felgyorsultak, minden a már ismert forgatókönyv szerint zajlott. Forró nyár, meleg ősz, hidegfront és tumultus a szülészeten. 42, nem elírás, nem botorság, igen 42 szorosan együtt töltött hét után 25 fergeteges év. Ugye, szinte mindent ki lehet fejezni számokban? Amit meg mégsem, az megvan az emlékezetben. Micsoda ajándék az ész, mi a képeket, mint emlékezet rögzíti és albumként tartja meg. Annyi közösen megélt pillanat, csodálatos együttlét, persze közte némi nehéz gondolat. Fülemben hallom az elmúlt évek csacsogásait, miközben orromban érzem a családi idill illatát, na jó, néha szagát, micsoda boldogság! Megvan a történetünk, …meg, …a miénk, a film forog, mi nem csak nézzük, átéljük, átérezzük és kacagunk. Gondolunk a múltra, a jóra, a rosszra, azokra, akik föntről vigyázzák lépteink. Ma egy kicsit megállunk és boldogan emlékezünk, felnézünk az égre, elmélkedünk, majd nevetünk és tovább megyünk.

Egyszer a múltban, egy születésnapon egy ünnepelt személy kapott egy tortát, melyben egy huszonötös izzót egy gondosan elhelyezett lapos elem hozott lázba. Ennek  idén már 30 éve…a számok… Gondolatban izzítsuk a 25- öt, világítsa meg a következő háromnegyed évszázadot, hagyjuk az üveggömböt, inkább kérjük a Főnököt!

A Szentlélek téren, a buszra vártam. Igen tömegközlekedtem, könnyekkel szememben. Álltam és vártam, jöjjön a busz, szálljak fel gyorsan, üljek az ablakhoz simultan, nézzek kifelé, a lelkemet senki meg ne lássa. Voltunk a megállóban már néhányan, de a sofőr várta a pillanatot, amikor számára az indulást jelzi az óra. Gondolataimban elmélyedve, bánatomat félre téve, lestem a megálló kövén embertársaimat. Vajon mindenki vár sorára, vagy valaki a döntő pillanatban beelőz, a többieket félrelökve magának remek kilátást ígérő helyet ragad. Jött a pillanat, a busz beáll, az ajtó tárva, várva a sereget. Néztem, lestem, ki lesz a gyors, az első. Ki fogja átlépni elsőként a küszöböt? Ott állt a tömeg, a nép maga, de első senki sem szeretett volna lenni, mindenki várta, a Szentlélek terén, valaki a sort ott Budán nyissa meg. Könnyekkel szememben, lestem az idegen tekinteteket, most mi lesz. Volt aki pusztán lassú mozgású lehetett, akadt, aki már kicsit türelmét vesztette el, könyörgöm, valaki lépjen fel!

Aztán vannak az életben pillanatok, amikor valaki nem vár sorára, kicsit megelőzi társait. Néhányan azt a bizonyos küszöböt, a többieket figyelmen kívül hagyva ugorják át. Nekik persze jó, hiszen elfoglalják helyük ott a másik világban, immáron örökre. Aki lemarad a buszról, csak az ablakon át látja a távozó réveteg tekintetét, figyeli és némán üvölt, most már elég! A maradók nem maradiak, csak értetlenek. Értetlenül állnak a történtek felett. Mi van? Megint valaki elment?

Amikor először távozik a sorból valaki szeretteid közül, mondhatni, felszáll a buszra a Szentlélek téren, elfogadod. El kell fogadnod, hisz leggyakrabban egy idős rokonod. Neki már jegy sem kell, ingyen utazik, sőt a járgányon még bérelt ülőhely is várja. Aztán jön a sorban következő, aki már korban közelebb áll hozzád, és hiánya napi. Itt már érzed, testedből tépték ki, nem érdekel téged, hogy ott jó neki. A sorban következő, kinek oldalbordája vagy, hát az ő távozása már joggal megzakkant. Építed a már ismert plexit, mely a külvilágot kívül tartja, igazából senki sem lát be rajta. A további rokonok távozása, menetrendszerű járatok közlekedését irányozza benned elő. Próbálsz a megállóból kihátrálni, esetlegesen más járművet figyelgetni, vagy higgadtan integetni.

Aztán jön egy pillanat, amikor a szó megint benn akad. Amikor a szájadat elhagyja, az értetlenség hangja. Benned megreked a nem lehet gondolat! Állsz a buszmegállóban, látod a felszállót, érzékeled, itt most neked is egy kicsit véged. Kicsit véged? Elveszted eszed, de még nem is érzékeled. Idő kell annak is, hogy rájöjj, egy zombiban több az élet, mint benned. Nézed az ismerős tekintetet, és sír a lelked. Üvöltesz, szállj le! Maradj még, ne siess! Válasz nincs, az utazó a Túlvilági életét megkezdi.

Állsz még egy darabig, a könnyed lassan kifakad. Nézed, vajon mit csinálnak az emberek, sietnek, felrúgnak, vagy értetlenkednek. Úgy érzed, a magány, mi darabokra szaggat. Amikor az arcod már kellően ázott külsőt ölt, gondolsz egy nagyot és a buszmegállót otthagyod, most egy darabig megint nem jöhet a te járatod. Annyi a dolog itt lent az Árnyékvilágban, hogy a bérleted egy ideig elfelejtheted, esetleg a kukába is dobhatod. Letörlöd arcod és gondolsz egy nagyot, meg sem állsz a Vidámparkig. Jegyet veszel a Hullámvasútra, felülsz, megkapaszkodsz és várod a napot, amikor először úgy ébredsz, szabad vagy, a gyász elereszt, a Szentlélek segít.

Az élet, mi ha visszafelé nézed, képek sokaságát villantja fel elmédben. Néha mozgókép, mi a múltat őrzi benned, egy rövidke film, mi ízelítőt ad, mikor, hogyan érezted magad. Ha este behunyod szemed, merenghetsz kicsit, nézegetheted az elmúlt éveid emlékeit, mit agyad poros polcain raktározol szürkeállományod használta algoritmus szerint.

Hány évet kell megélned ahhoz, hogy rájöjj, az archiválandó anyagot egy kaptafára forgatod? Nem unod? Nem érzed, ki kellene lépned a megszokott mederből, valami meghökkentő emléket gyártani?

Így év elején gyakran ígéretet teszünk magunknak, idén valamin változtatunk, valamit merőben másként csinálunk. A baj csak annyi, az életünk folyójának medrét nem tudjuk elhagyni. Hát ennyi… A komfortzóna, mint drótkerítés veszi lelked körül, ha onnan kitekintenél, testedet a fém cafatokra tépné szét, vérfürdőt rendeznél. De álljunk meg egy szóra, talán egy röpke gondolatra, az új rendezés felforgatná a múltad, esetleg az ismeretlen forgatókönyv lendületet hozna a hétköznapokba. Ez kérem, már majdnem Hollywood!

Na nézzük, miből élünk! Idén sportoljunk? Ne már, ez a sztori volt már! Hányszor újra- újra kezdtük és sanyargattuk testünk. Negyvenévesen nem törődni bele az idő múlásába, izmunk állandó karbantartásával meghazudtolni életkorunk, a múlt. Esetleg idén ne együnk, fogyjon le testünk? Esztelen gondolat, a hasunk ötven felett úgyis megmarad! Szeressük magunk, ahogy vagyunk! Olvassunk többet, talán művelődjünk megállás nélkül? Hiszen már rossz kicsit a szemünk, ne erőlködjünk!

Megvan! Keressünk új hobbit! Ja, és mit? Könnyű mondani, de megvalósítani… Változtatni elméletben szeretünk, ágyban fekve, vakarózva, okosan, terveket szőve boldogan. Változtatni gyakorlatban soha! Nem is kellenek a fogadalmak! Legyen így! Szabadon, ahogyan akarom! Semmi változás, minden marad a régiben, csak rosszabb ne legyen! Na jó, rágódni kicsit a múlton, hátha magától kiegyenesedik a dolgunk. Vagy esetleg a múlt képeit áttekintve, elmerengve lemenni lelkünk mélyibe, ahol a kínban megfürdőzhetünk magunk. De mi a kínunk? Hiszen alapvetően boldogok vagyunk.

A mindig ugyanaz, ez a mi nagy bajunk. Hibát, hibára halmozunk.

Zárkózottak maradunk, vagy valakinek megnyílunk és ráfázunk. Persze olyankor megfogadjuk, soha senkit, magunkhoz közel nem engedünk, barátságot nem kötünk. Prüszkölünk, saját csapdánkban vergődünk, majd mérlegelünk, a múlt emlékein elmélkedünk, szaldót vonunk, nyereséget számolunk. A barátság, barátság marad, ami elveszett, az barátság nem is lehetett. Életünk során, úttalan utakon járunk, hol segítőket találunk, társakat magunk mellé állítunk, majd a kereszteződésekben kicsit megállunk, van hogy társakkal, van hogy egyedül visz tovább utunk. Lássuk be, nem hibázunk, hiszen ez a mi sorsunk, haladunk, fejlődünk, tesszük a dolgunk, fontos hogy közben barátkozzunk!

Becsapva érezzük magunk, amikor nem azt kapjuk, amire vágyunk. Azon sosem gondolkodunk, vajon kívánságainkat hogyan kommunikáljuk. Sokat gondolkoztam a múlton, már tudom, azt kapom, amire számítok. Talán bevonzom a rosszat, esetleg önbeteljesítő jóslat? Á dehogy, csak okos vagyok, a jeleket megfejtem azon nyomban, ahogy kapom. Ja de mégsem változtatok, na ez a nagy dolog, csak kínlódok. Miért? Mert így életem medrében maradok.

Na jó, nem is kínlódok, élvezem az életem. Időnként emberekben csalódok, de ez már megszokott, így komfortos a dolog. Ha nem csalódnék senkiben, megunnám az állandó emberi környezetem, nem lenne jó a következő évem.

Ki ne emlékezne a népmesékre, melyeket hallgatva nőttünk fel, bennük a mostohákra, kik mindig gonoszok és kiállhatatlanok. Bizonyára, a meséken szocializálódva hisszük el, hogy a párkapcsolatba érkező, mindig az alattomos résztvevő. A kapcsolatok útvesztőiben bukdácsolva jönnek elibénk hosszú tömött sorokba az ártatlan kinézetű manócska forma gyerekek, kik a mostoha jelölteket gondolkodás nélkül állítják próbák elé, szinte naponta.

Persze könyvet érdemelne a téma, mely ízelítőt adna, mi is az a nehéz csomag, mit mindenki inkább a küszöb előtt hagyna, ami a torzó családi szerkezet. Míg ifjúi korban élve az anyós-, és apósjelölt elé lépve lesz testünk kicsit nyirkos ünneplő ruházatunk takarása alatt, addig az érett felnőtti élet minket a választott párunk kicsiny dedei előtt taszít kellemetlen helyzetbe. Persze ezek a dedek nem mindig életkoruk miatt kicsinyek, sokkal inkább érzelmi deficit, mi életüket ezen fejlettségi szinten rekeszti meg.

Gondoljunk csak bele, de most izibe’, egy érett kori társkeresést, milyen múltbeli esemény irányoz elő, és azt a sok negatív tapasztalatot hogyan is tudná egy fejlődő személyiség feldolgozni, múltjából a gonosz emlékeket kivetni. Így ne is csodálkozzunk azon, ha a házon belüli gyermekek a jövevényt, mint raptorok fogadják, lehetőségük szerint gyorsan fel is falják. Persze a hasonlat most is túlzóra sikeredett, hiszen a csoportosan támadó dinoszauruszok mindig előre köszönnek, hallod hangjukat, jelzik jönnek, megesznek.  No, de ha a hanghatást figyelmen kívül hagyjuk, köszönést nem várunk, a támadás csoportos jellegét el nem vethetjük. No nézzünk néhány példát, csak hogy jól felkészülhessünk, támadásukat, mi népmesei fordulat, jól visszaverhessük.

Oly édes, mikor a családi lakba lépve az elődöd képe elszórtan, a négy égtáj felől figyelve, visít feléd, majd egy nyári forradalomnak köszönhetően az emlékek egy helyre csoportosulnak, az Apróvad új frontvonalat nyit, szemed elé házioltárt állít. Ne vedd magadra, a támadás nem ellened irányul, feldolgozatlan gyász, mi a lélekben munkál. Mindegy, hogy a szeretett személy a másik városba, vagy a túlvilágra költözött, én tudom, a hiánya mindig a szeretett falak között marad.

A konyha, az az igazi bomba, tisztázni kell, szinte azon nyomban, ki a hely ördöge, ki az, aki a legjobb falatokat süti, főzi. No az igazán cuki, amikor két korosztály a tűzhely mellett az erejét összeméri. Véleményem szerint ez az a harc, melyet minden érett személyiség gondolkodás nélkül kerül, hisz győztesen ebből senki sem jön ki. Persze, ha a kapcsolatod már a végét járja, Hamupipőkének egy lecke kijárhat. Bár óva intek minden olvasót, hogy a harcban állót nevelni kezdje, mikor az általad felszolgált süteményedet szájacskájában forgatja percekig, majd a tányéron maradott darabkának gazdit kerít. Gondolj arra, élvezze csak amíg lehet, hisz minőséget nem mindig ehet.

A házimunkák külső megfigyelése az új helyen mindig mosolyt csalhatnak arcodra, csak figyelj némán, ne taníts, az sértő lehet, ne feledd, ez nem a te ügyed! Ha a nagyobbacska lányok a ruhákat ügyesen mossák össze, ne arra gondolj buták, csak divatot alkotnak, kevert színekkel teszik érdekesebbé a rendelkezésükre álló holmit. A szárítás a mosás befejezése, így vésd észbe, nem cél az okítás itt se!

A raptorlét működését közelről megismerheted, ha jövevényként a kis ragadozókat némán figyeled. Oly édesek, mikor a sport, vagy játék béli megmozdulásaid kommentelik.

Mikor a drótszamárra óvatosan mászol fel, arcodra a pillanat töredékéig kiül a döbbenet, hiszen saját cangádra, még véletlenül sem emlékeztet. A kis Húsevő, minden pillanatot agyába mélyen belerak, hogy testvérkéjének a drótot leadni tudja majd. Ne légy hitetlen, a másik persze el is mondja a hallottakat. Hisz tudod, okosak!

Felbecsülhetetlen az a pillanat, amikor egy baráti társaságban eltöltött napnak zárásaként a kis Hidegvérűek a Jurassic Parkból már ismert hanghatások közepett méltatják elért sikered.

Jaj, a téma annyi-annyi lehetőséget rejt még magába, hogy az ember a felsorolást csak nehezen hagyja abba.  Szerencsére az a tapasztalatom, hogy a pozitív gyakorlat, a sok jó példa mindig legyőzi a rosszat. Persze a jót leírni unalmas lehet, hiszen az okulásra nem adhat okot.

Hosszas kutatómunkám eredményeként kimondhatom, valóban, soha sem a gyerek a gond, hisz nem ő a hibás! Ő ott van a csomagban, nem önszántából mászott bele, a lelkével a szülőnek foglalkozni kellene. Ahol a szülő érett személyiségű, a gyerek, mondhatni jól nevelt, ott puzzle család összerakása nem jelenthet megoldhatatlan feladatot. Ahol a szülő csak magára figyel, a gyerekeit, szinte fel sem ismeri, ott a sok kompenzáció okán az együttműködés kizárt. Amikor azt mondja valaki, a gyerekeinket nem lehet összehasonlítani, hiszen az övéi okosak, akkor tudhatod, hisz nyílt titok, az egobajnokkal és nem a legkisebb királyfival hozott össze a sors. Dobj újra, vagy menj be egy másik ajtón, de ne feledd a csomagod, a küszöbön nem hagyhatod, hiszen abban van mindened, a te gyereked!

Voltál már szerelmes? Ültél a telefon mellett csörgésre várva, esetleg álltál az ablakban lesve kifelé? Készülődtél a fürdőszobában, miközben a görcs gyomrodba állt belé? Izzadtál le felöltözve, hogy a tarkódon csurgott a verejték? Ja, igen, ez az az érzés, melyet újból és újból szeretnénk átélni, maga a szerelem.

Sajnos az újból és újból között van egy kis szünet, a veszteség. Átélted, amikor reggel kinyitod szemed és az első gondolat, mi maga alá teper, a nincs többé érzület. Örülsz, ha aludni tudsz, mert addig is pihen agyad, nem marja lelked a dühös indulat. A kín, amit a szeretett személy hiánya okoz, az űr mit maga után számodra itt hagyott. A hideg verejték mely agyadban a piros lámpát kapcsolja, ezt az érzést kerüld el mostantól mindörökre.

Összedől a kártyavár egy röpke fuvallatra, ne hagyd nyitva lelked ajtaját és ablakát, mert a huzat mindig megtréfál. Hogy ezt elkerüld, érdemes kicsit csiszolni elméd, magadnak sillabuszt összedobni, mi életet vezetni segít. Fontos összerakni, mi az a tulajdonság halmaz, melyet, ha beazonosítasz, menekülésre sarkall, veszed a nyúlcipőt. Sajnos ezekben a már felvázolt fellelhetőségi hely, mint család, vagy önálló életvitel, nem segít, ezek az ismertetőjegyek bárkit bárhol megjelölhetnek, neked kell lenni okos nyomolvasónak, kis túlélő indián.

Tudom nehéz, hisz hónapokat töltesz azzal, hogy a felfedezettre a kívánatos tulajdonságokat felakaszthasd. Így könnyen belátható, ebben a helyzetben nyomolvasásra nincs lehetőség és idő, alig várod, hogy megálljon és rá gyorsan nemes tulajdonságokat ruházz. Mégis javaslom neked drága barátom, figyelj a jelre, mely esetben a futás, mi egyetlen üdvözítő megoldás lehet.

Persze mindezt elkerülheted, és megnyerheted az örök boldogságot magát, ha a jeleket, melyeket az élet lövell feléd, figyelmen kívül nem hagyod. Oly egyszerű győzelemre vinni a párkapcsolatot, ha a választásod tudományosan megalapozott.

Így okosan, tekintsük át az elkerülendő tulajdonságok listáját! Választottad ne legyen öntelt, ki csak saját magáért képes rajongani. Aki önmagába szerelmes, az hibáját képtelen belátni, hisz elfogadhatatlan számára, ha valaki őt feltétel nélkül nem imádja.

Kinek megjelenése bármely irányba az átlagtól nagyon kileng, attól, mint az inga, húzzunk el gyorsan valóba’, taszítson minket, mint a mágnes azonos pólusa.  Ha az öltözék előkelőbb képet mutat, mint a lakhely, azonnal inalj el, hisz ez nem más, mint maga a képmutatás. Az egészséges ember kéglije személyiségének tükörképe, ha a kép a falon bóvli, tudd a dolgot hova tenni.

Ha a kedves sóher, a viszony, szót sem érdemel. Két hét alatt legyen meg az első ajándék, mely már az első csokréta után jár. No a virág, az nagy próba, fontos, hogy a férfi honnan hozta. Egy szál rózsa többet nyom a latba, mint egy szekérderék növényzet, ha azt a koszorúkészítő múlt században tanult technika szerint rakta csomóba. A virág, mi megmutatja, milyen a választott belső gondolatvilága. Csokrot úgy átnyújtani, mintha gyémántos ajándék volna, a sértés legnagyobb foka, csapd azt a kobakra, azon nyomba’.

Persze ha az úr, slendrián kinézetű, nem fess és megnyerő, mondd azt, agyő!

Ha gyorsan mondja szeret, hazudik, ne feledd! Kizárólag saját hangjába szerelmes, nem becsül, a kapcsolat soha komoly nem lehet.

Ha a családja véleményét már az elején kikéri, majd a hallottakat veled boldogan osztja meg, az később is környezete elvárásai szerint kezeli veled a helyzetet. Aki önmaga nem tudja eldönteni, mi számára az ideál, az gyenge jellem, sokszor fogsz miatta kispárnát nyirkosra sírni.

Aki megkerüléseddel, vagy téged kihagyva terveket eszel, sosem lesz veled becsületes. Ő egy gyenge jellem messziről kerüld el!

Drága olvasó, még sok fontos dolog megfontolandó, de ennyi jellembeli hiba ismerete, már győzelemre vihet. Bár úgy gondolom kicsit a mélyre ásva profikká válhatunk néhány hónap alatt, amely győzelemre segíthet, megismerve a mennyei boldogságot, itt ni.

Óh, te balga ember! Komolyan elhitted, hogy társat keresel 50 felett? Társat, kit, ha meglelsz, életed együvé forraszt benneteket, lesztek azon túl ti ketten egyek? Nem, ezt te sem hiszed el, nem lehet, ennyire romantikus alkat még te sem lehetsz. Puszta matematikai axióma, kettő fél lehet csak egy egész. Drága olvasó, belátod, hogy egy fél vagy és nem egész? Egy élet fele, mely keresi a tükörképét. 50 felett, az ember gyermeke, már több, mint egy egész, nemhogy fél. Jelzem ez már a 40-esekre és az érett 30-asokra is biza, igaz.

Egy férfi a ködből megszólított egyszer, az a baj, a hölgyek és urak az érett korba lépve, már nem null kilométeresek, bennük van a múlt, a történelem. Kialakult élet, és a szemlélet, mely praktikus és semmiképpen sem utópisztikus.

Mégis, a vadászösztön, mi hajtja az embert, keresel valakit, aki ugyan nem a te másik feled, de valamikor lehetett volna az. Hátha az egyedfejlődés során személyiségetek nem vitt teljesen az ellenkező irányba. A baj itt abban rejlik, az új felfedezetted a környezetéből kiragadva nem szemlélhető, egy nagy csomag apró része, mely csak így pakkban kapható. A kupac, melynek apró darabja a kiszemelt vadóc legényke vagy leányka, roppant nagy, és csak fáradságos munka gyümölcse lehet annak sértetlen kibányászása. Ez a fajta sziszifuszi munka roppant előkészületeket igényel.

Tehát, mielőtt fegyvert veszünk kezünkbe, hogy kimenjünk a természetbe, ne feledjük, a frontra megyünk, ahol az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket szerezhetünk. A harci maszk felfestése előtt, szerezzünk be áthatolhatatlan pajzsot, mely védi lelkünk, nehogy még a végén depresszióba essünk, esetlegesen öngyilkosok legyünk. Személyiségünk védelme a legfontosabb, mert egy visszavonuló kürtszó után, az marad minden kincsünk, megóvására végezzünk erősítő gyakorlatokat, legyünk boldogok magunk. Ha már önmagunkban erősek és boldogok vagyunk, vegyünk harcművészeti órákat. A legfontosabb, az interneten hozzáférhető összes brazil és argentin szappanoperát nézzük végig és elemezzük azokat, olyan szemmel, hogy az intrikát kialakulása pillanatában tudjuk beazonosítani, jót nevetni, annak útját periférikus látásunkkal tudjuk szemünk előtt tartani, de rá nem figyelni. Tanuljunk meg a filmekből, éberen aludni, mindig tettre készen állni, ja és ami a legfontosabb az apróvad természetes környezetét mosolyogva szemlélni, a látottakból okulva, őket egy pillanatig sem komolyan venni, csak nevetni és nevetni. Hiszen ne feledd, az önfeledt kacagás a legnagyobb fegyver a buta ember felett.

A természetes környezet meghatározó eleme a kis vadóc családja és rokonsága. Ez egy csodálatos játszma színtere lehet. De vigyázz, ha felkészületlenül mész oda, könnyen pórul jársz, valóba’. A könnyed szórakozás után, melyet a sorozatok tanulmányozása jelentett, most a tudományos kutatások eredményeinek fókuszba állítása segíthet, mindenképpen légy képbe az oidipuszi komplexus tekintetében, ez a tudásod életet menthet. Ne feledd a kóros családi szeretet még az agglegényt sem kíméli feltétlenül meg. A paletta többi tagja, ezzel a rémes maszlaggal szinte agyon van itatva.

Mielőtt közös vadászatra indulunk, készüljünk fel, mert kacagás lesz a vége!

Az ember lelke szabaddá válik, elereszti a gyász, hogy ez mikor következik be, az maga a kiszámíthatatlanság. A tébolyító érzés mélységéről, annak elmúlásáról véleménye mindenkinek van, de tudása tán még azoknak sincs róla, kik megtapasztalják véres harapását. Vártam az első év lejártát, majd gondoltam, még egy kis türelem, és ismét minden jó lesz, de nem. Eltelt a második, majd még egy, akkor jött egy doktor, egy pszichiáter, ki beavatott, a gyásznak folyamata három valóságos évet foglal magába. Három év és terápia, ami a megoldást kínálja.

Három év igen, terápia nem. Már tudom, az idő és élmény, mi szükségeltetik, persze biztosan a terápia is segít, lehet kicsit gyorsít. No mindegy, itt vagyunk, a gyászt immár jó fél éve magunk mögött hagytuk. Komolyan beszélek, azóta az égen a felhők is más színűek. Hogy milyenek? Pajkos kicsi testük élettel teli színeket tükröz. Igen, még mindig a felhőkről beszélek.

Akkor vagyunk rendben, ha a bánat elereszt, amikor azt érezzük, életünkről magunk dönthetünk, még minden esélyünk megvan arra, boldogok lehetünk. No ebben a pillanatban előtérbe kerül a társ iránti igény megfogalmazása, a vágy szavakba öntése. Mi lehet a drága özvegy igénye? Haver, barát, társ, esetleg házastárs. Széles a paletta, … komolyan ezen gondolkodunk? Á, dehogy elővesszük fegyverünk, vadászösztön beindul.

Körülnéztem, kérem szépen… a kínálat fergeteges. Lehet választani emberek!

• Itt vannak elsőként az agglegények, kik nem feltétlenül aggok, bár legénynek sem adhatók el mindig. Férfiaknak javasolnám jelen helyen a vénlányok csapatát, bocsánat, van rájuk szebb és elfogadottabb mai kifejezés, melyet meggyőződésből nem használok.
• Jönnek a házasok, kik sírnak, rínak, hiszen szinte mindig boldogtalanok. Férfiak, vagy nők, mindegy a kínhalál, mi napjukat kitölti, ami igazán számít.
• Aztán akik papír nélkül élnek együtt valakivel, hogy a csemetét közösen lássák el, ők annyira boldogtalanok, hiszen még egy fecnijük sincs, mit széttépni volna kedvük. Ez egy új csapat, korunk nemzedéke, kik a konvenciókat megtagadván nem törvényesítik frigyük. Mehetnének, de az adott szó kötelez, … meg minek is, így legalább kínjuk tárgya megvan, annak kitalálásán már nem szükséges tépelődniük.
• Az elváltak, számolatlanul róják az úttalan utakat, hol valódi társra vágyva bukdácsolnak unos- untalan. Valami döbbenet, a társadalom nagyobb részét teszik ki, talán úgy lehetne közöttük különbséget tenni, hányszor sikerült nekik elválni.
• Végül az özvegyek, a lelkitársak, kikkel együtt lehet sírni, ríni, a múltat megbeszélni, egymás vállán zokogni, mocskos zsebkendőbe taknyot fújni félszegen.

Nekem ennyi, biztosan van még valamiféle hölgy, vagy férfiember, ki a felsorolásban helyet nem lel, szóljon most, vagy maradjon csöndben örökre. Jó, persze, az általánosítások nem vezetnek sehova, de mégis, hiszen tudjuk, … az előítéletek segítenek a könnyebb eligazodásban. Ugye, ugye… ha romlott tejet iszom, menni fog a hasam tőle… vagy ez megfigyelés? No, mindenki döntse el saját hatáskörben, a fenti felsorolásom, majd a velük kapcsolatos jövőbeni megvallásom, előítélet, esetleg megfigyelés.

Állok, réveteg tekintettel bámulok a fürdőszoba tükrébe. Fürkészem a foncsorozott üveg megett a múltat. Eszembe jutnak a napok, amikor csak levegőt venni nem volt kedvem, meg persze erőm az életben maradásra. Aztán szembesültem azzal, a változtatás, mi energiát kíván, az élet egyébként magától megy. A Föld forog saját tengelye körül, ha mozdulatlanul ülök, a történések akkor is házhoz jönnek, ennek tudatában könnyebben peregnek a percek. Nem kell megerőszakolni önmagunkat, nem kell aktívkodni, konvencióknak unos untalan megfelelni, lehet csak úgy a magunk igénye szerint éldegélni.

Aztán jönnek azok a kerek évfordulók, melyek számadásra sarkallják az embert, adjon számot életéről, vagy legalábbis essen gondolkodóba. Így félszáz év elteltével talán a bakancslistát is érdemes lenne megszerkeszteni, nehogy a végén kimaradjon valami. De nem, nem engedek a többség akaratának, nem vetek számot a múlttal, beazonosítandó, hol van a deficit.

Volt néhány születésnap, melyeket, mint szemlélő éltem meg én. Valakit mindig ünnepelt a nagyközönség, miközben a fergeteges hangulat engem magával valahogy sohasem ragadt. Mint kívülálló, szemlélődtem a partvonalról, skubizva az arcokat:

• most mi van?

A legborzalmasabbak a gyerekzsúrok voltak. Tudom, ez most eretnek gondolat, de vágyaim netovábbja a búcsú várása maradt. Minden alkalommal a rettegés belém költözött, hogyan ússzuk meg eme vad történetet vérfürdő nélkül. A sok sikítozó gyerek, kik mocskos kezükkel a világot taperolták körbe, miközben olyan mozdulatokat tettek a magasba emelkedve, melynek már a nézése is felért egy - egy kínhalállal. Az anyukák közben csinos ruhácskáikat viselve édesen csacsogtak, minden mozdulatukkal a világ tudomására kívánva hozni, az élet szép, és ők boldogok.

A partik a kertben mindig remekül sikerültek, a júliusi zimankóban soha senki sem fagyott meg. Persze jól jött a malac alatt parázsló faszén izzó lehelete, mely a tüzet körülállók életét mentette meg. A délutáni készülődést még mindig a Napsugár forró ölelése kísérte, miközben a pincéből kellett az italhűtőt a hihetetlen szűk nyíláson kiimádkozni. Még szerencse, hogy az előkészületek alatt a Napnak sugara és nem az elfogyasztott alkohol gőze melegítette a lelkeket, mert ellenkező esetben a szűkös kijárat okán még a falbontás is opcióként merült volna fel, hiszen azt mindenki beláthatja, a tömény és annak kísérője a fűben és nem a pincében kínáltatja majd magát.

Persze nekem is voltak születésnapjaim, melyeken gyakran tanultam az önmérsékletet. Nem vagyok már gyerek, tisztában vagyok azzal, hogyan tudom magamat olyan állapotba hozni, hogy elmondjam a kellő pillanatban, a medve miként éljen szexuális életet a porszívójával.

Volt egy alkalom, huszonhét voltam, hatalmas bulival ünnepeltettem magam. A torta, az est fénypontja, az is megvolt, na, gyertyák, mindahányan várták égve a vágytól, szájamból hangozzon el némán a remek kívánság. Megfogalmaztam, legfőbb vágyam a gyermekáldás, hisz azzal a boldogsággal nincs a Földön kincs, mely fel tudna érni. No, láss csodát, mire huszonnyolc lettem, pocakomban fejlődött gyermekem, kinek apját még csak a gyertyás buli után ismertem meg.

Hát ilyen kérem az élet, ha kívánunk valamit, számolni kell vele, beteljesülhet. Köszönöm Istenem, az elmúlt éveket! Vigyázok, nincs kérés, csak az elért dolgokért, a megélt boldogságért köszönet!

Inkább állok a fürdőszobában, bámulom a rám tekintő tükörképemet, mosolygok, semmi konvenció, csak magam kívánalma szerint, boldogan…

Amikor kereszteződéshez érünk, döntenünk kell, merre tovább. Persze, ha ismert terepen mozgunk, gondolkodás nélkül repesztünk megszokott életünk mérföldköveit követve. Letérni az útról, borzasztó nehézkes folyamat első lépése. Nézni ki a fejből üres tekintettel, indulni kellene, de bizonyos helyzetek után minden lehetőség merőben új és nem feltétlen kecsegtető.

Ha kicsúszik a lábunk alól a talaj, nagyon nehéz a földről felállni, és a jelenben megkapaszkodni. Ha elveszítünk valakit, lehetetlen kitölteni az űrt, melyet maga után hátrahagy. Embere válogatja mennyi idő az elég, mely leteltével testünk és lelkünk újra szabad.

A döntés a kezünkben van. Addig nyalogatjuk sebeink, amíg meg nem unjuk azt. Igen, így igaz. Bármennyire rosszul hangzik is, a nyalogatás hossza és mikéntje, csak a mi akaratunk függvénye. Persze az elvesztett élmények, melyek nyoma csak az agyban hagyott képekben élik az életük tova, picikét, mintha haloványabban jönnének elő, ahogy múlik az idő. Ez ne tévesszen meg senkit! Addig tudjuk magunkat sanyargatni, hagyni a múltban ragadni, amíg csak azt nem mondjuk, ELÉG. Ennyi. Vajon miért ragaszkodunk oly erősen bánatunkhoz? Miért nem menekülünk a szomorúság mocsarából, mely testünket rántja le a lelki posvány mélyibe? Hát azért, mert ez a mi járt utunk, melyet járatlannal felcserélni oly nehéz, félelmetes ama kereszteződésben elidőzni, gondolataink között a jövőt becserkészni.

Először csak azt tudjuk, merre nem szeretnénk elindulni, mi az mit feltétlenül szeretnénk elkerülni. Félelmetes a kompromisszumok erdeje, melynek lombjait a kereszteződésbe löki a szél, amint a piciny szellőcske megrekedt állapotodból kíván kimozdítani apránként. Először a fáknak lombos ágai arcodba csapnak kiabálva:

• Változz, ez a sors!
• Mit képzelsz magadról?
• Ereszkedj le a földre, te balga! - ösztökélnek, mozdulnod kell.

Lehet ám a kereszteződésben is hosszú időt eltölteni, legfeljebb dudálnak az autók a hátad megett. Tülkölnek:

• Ne maradj egyedül!
• Keress társat!
• Házasodj meg!
• Legalább feküdj le valakivel! - kezüket a magasba emelve, gesztikulálják túl a dolgokat örökösen.

Mozdulni kell, különben az élet átgázol feletted, a néptömeg, ki az úton téged követ, ledarál. Elhatároztam, két év után, ismerkedem. Persze nem úgy spontánul, hanem abszolút tudományosan. A kereszteződésben félre húzódván, ott lehorgonyozván kísérletezésbe kezdtem én, majd akkor megyek tovább, ha már tudom, merre vár a boldogság.

A Burger Kingben sorban állva, remek felfedezésre tettem szert. Mellettem egy ifjú, bár lepukkant hölgy, ki sokat manikűrre, fodrászra és ruházkodásra nem költ, egy faszit hív meg épp ebédre, kinek alkoholgőzben fürdik mély gondolatokat koránt sem tükröző tekintete. Pasi sérója belőve, magától eltelve várja a betevő falatot, mit szívének hercegnője fizet. Gondolom, a számla kiegyenlítetlen nem marad, hisz mindenki befektet, ki ezt, ki azt.  A kereszteződésben leparkolva, a forgalomból magamat kivonva sikítottam fel azon nyomban, és nem magányomban. Lányok, a pasikat elrontjátok! Ne csináljátok!

Álruhát öltök, felfedezőútra megyek, lerántom a leplet, melyet az ember az életre helyez, csak hogy észrevétlen tudja játszani kisded játékait.

Első utam a fodrászhoz és manikűröshöz vezet, veszek új ruhát is, hátha elkerülhetem az alkoholba áztatott férfiszerveket. Aztán vadászni megyek…

Rájöttem, több mint három év kellett ugyan, de megvilágosodtam, az elengedés a világon a legnehezebb történet. Hányszor halljuk, gyakran másoknak is tanácsoljuk könnyedén. Persze, persze, kimondani mindig egyszerű. Engedd el! Menjen a bánat, menjen a probléma, ne időzzön már minálunk, elég volt, teret ne kapjon többé soha!

Aztán a minap hallottam, amíg nem tudom elengedni a halottat, addig itt időzik lelke a Föld nevű bolygón. Na, ja! Nem dőlök be, tudom, itt van a Mennyország is közöttünk. No, nem arra gondolok, a bolygó lakói egytől egyig angyalok. Csak majdnem. Majdnem mind, és majdnem angyalok. Egy aprócska paraszthajszál, mi a különbözőséget mutatja. Az a pici hézag, mi a zsenit az őrülttől különbözteti meg. Szóval én inkább a vertikális elhelyezkedés helyett a horizontális Mennyországra gondolok. Szóval, most mi van? Horizontálisan? Most megzavarodtam, legalább, ha vertikálisan lenne, csak a fejemet felemelve, néznék az ég felé, és elöntene a világosság, így meg avégett, hogy a Föld nem egy sík terep, a horizont a messzeségbe elveszik, hiába sasolok, a Túlvilág a szemem elől elbújik. Hahó, gyere elő Világocska, mutasd magad, azon nyomba’!

Olvastam a minap egy emberről, aki a Don-kanyarból nem hazafelé vette az irányt, hanem ott a távolban, még hosszasan elidőzött, élvezve a messzeség hűvös vendégszeretetét. A történet főszereplője, mint hadifogoly, találkozott egy özveggyel, kinek lelke csak annyira sérült meg, amennyire a helyzet azt feltétlen megkövetelte. Na és indulhat a történet. A férfi és nő találkozása mindig véres csata, ez az élet sava, borsa.

Az özvegy dühös, a lelke legbelül tombol. A belső háború, a téboly mélységes moraja a tekintetében követhető nyomon. Haragszik a világra, igazából magára, de alaposan. Szeretne gyenge lenni, de az élet nevű játék bőrét kicserzi, ezért viselkedése az érzelmi hullámvasút útját pontról, pontra, ügyesen leköveti. Az egyedül maradó mellől a társ mikor és mi végre vész el, az özvegy sima, vagy hadi, nem számít. A lényeg a veszteség, mely a lelkünk darabjának hiányát öleli fel. A fájdalom bennünk és nem a halottban születik. Mit kell elengedni? A halottat talán? Könyörgöm, marhaság, ő rég elment már! A veszteséget csupán? Az maga az elment társ hiánya okán megszülető vákuum, mely beszippant. Engedné a szerencsétlen balga, csak őt magát nem ereszti soha.

Aztán egyszer csak eljutunk oda, amikor az özvegy fürdőszobájába az idegen férfi a lábát beteszi. Még hogy a lábát, de az egész emberi szerkezetét. Aztán jön a gőz, mely nehezíti a látást, esetleg hátráltatja a gondolkodást, és megtörténik a baj. A férfi hab teste egy fürdőköpenybe bújik bele. Ja persze, de melyikbe? A nőibe? Vér ciki! Nem lehet. Hát mi másba? Na, ugye! Most gondoljunk bele! Jön a test, a boldogsággal átitatott arcot cipeli, és nem érti, mi fogadja őt a jó látási viszonyok között. Mi történik itt, a szerelmi mámor hol késlekedik? Mert az biza várat magára, elég erőt vesz el a tébolyító harag álcába bújtatása. Még hogy az özvegy nézése, de az árvák tekintete, melyekből szikraként villan fel a szuronyokat megsemmisítő erő.

Ki a hibás? Szerintem a halott, aki a ruháját itt hagyja szerte, és még csak vissza sem jön, hogy azt néhány év alatt elhordja észrevétlen éjjelente. Mert ugye az normális dolog, ha az özvegy a Kedves dolgait ott hagyja tovább élni, még egy jó időre, aztán néhány mosás után saját használatába fogja örökre, hisz jól áll neki, de legalábbis nem szorítja.

Elengedni ruhát lehet, de embert nehéz. Az ember megy magától, engedélyt nem kér. Nagyapám 1942. szeptember 9-én ólommal a testében a Don-kanyarból a vertikális Mennyországig meg sem állt, míg nagyanyám egy életen át mesélt róla, és a találkozást várta. A hadifogoly öccse mindenkit túlélve temette el az őt szűnni nem akaró szertettel megváró ifjú asszonyát, majd a sorban még egyet, csak úgy öregesen, nem kizárva azt, hogy valaki fürdőszobájában akár még egy fürdést is megejthetett ott a hideg messzeségben, csak hogy kifázott csontjaiba élettel teli érzéseket csempésszen.

Elengedni nem, várni, remélni, megszokni, elfogadni igen.