A veszteséget soha sem a halál pillanatában érzed, vagy jóval előbb, vagy jóval később, de akkor semmiképp. Így tudsz életben maradni. A legfontosabb feladat a szeretett személy halálának pillanatában a saját pszichéd védelme. Ezt mindenki másként oldja meg.

Amikor a nagymamám meghalt, anyám hajnalban megállt a hálószobámban, az ágyam mellett, miután a bezárt ajtón átdiffundálva jutott lakásomba, hogy kifejezésre jutassa, véleménye szerint meghalt anyósa. Kérdésem szerint, mely arra irányult, hogyan jutott erre a következtetésre, előadta, az az érzése.

Hát nekem is az érzésem diktált abban a pillanatban, amikor kissé szürke, élettelen arcát megpillantottam a fűtéstől meleg dolgozó szobában. Már rutinosan hívtam az orvost, mert a protokoll ismerete erőt ad. Kizárólag a telefonok holléte okozott áthidalhatatlannak látszó problémát. Erős voltam, sírás sem kerülgetett, inkább dühöt éreztem, mert a lábaim nehezen engedelmeskedtek, a gyereket kellett táv irányítani, keresse meg a táskám, a telefonom, hozza a vezetékes készüléket. Hívtam az orvost, aki persze nem vette fel, de nem is csodálkozhattam rajta, hiszen aznap már beszéltünk, nem kell ezt a kapcsolattartást túlzásba vinni. Ne feledjük, a tragédia előtti napokban párom sem tudta őt elérni.

Persze egy telefonhívás figyelmen kívül hagyása messzemenő következtetések levonására nem alkalmas, hiszen mindenki elfoglalt ember. Ráadásul az orvosnak is van rendelési ideje, kérem szépen, akkor kell őt zavarni. Délelőtt felvette, ne legyek telhetetlen. A nagymamám halála volt az első, amit együtt csináltunk végig, majd következett apámé, és tessék, itt van megint egy. Bennem van a hiba, magas az egy főre jutó halandóság a családomban, 12 év alatt ez már a harmadik, ki tudja ezt követni. Doktorommal a kapcsolatom apám betegsége idejében romlott meg vészesen, bár arra gondoltam, barátja halála jobb belátásra bírja. Elvárásaim szerint egy haldokló beteg családjának jogos igénye, hogy heti rendszerességgel a körzetében lakó hölgyeket és urakat felkeresse, esetlegesen az aktuális tünetekre enyhülést keressen. A másik fél értelmezése szerint ezek fölösleges körök, amelyek nem visznek előbbre. Miután, apám életének utolsó napjaiban, a felfekvésre használatos gyógyászati eszközért édesanyám a rendelőbe felment, majd órákig várt a sorára, miközben rendre utasításra került sor a félisten részéről személyét érintően, ne tolakodjon. Szerencsére az eset után apám még kettő napig élt, Dobi manót lehetne segítségül hívni, talán kezecskéit, lábacskáit kellene eltörni. Aztán egyéb furfangos dolgokkal ennek a drága embernek a kedvében járni, mely dolgok többször és hosszasan elragadták fantáziámat. Volt abban pince, szexualitás nem európai emberrel, és a többi, és a többi. Így az előéletünk figyelembe vételével a következő telefonom a mentőnek szólt.

A diszpécserrel folytatott beszélgetés nyugodt és összeszedett volt. Beszámoltam az esetről, kitérve a tér idő kontinuitásra. Elmeséltem szinte az egész napot, kidomborítottam azt a tényt, mely szerint mintegy kettő és fél órája nem tudtuk elérni telefonon. Jött a segítség a vonal túlsó végéről, kezdjem el az újraélesztést a tanult módon. Jeleztem, ezzel nem fogok élni, mire döbbenten nekem szegeződött a kérdés, megtagadom a segítségnyújtást? Kicsit kiesve a szerepemből, fakadtam ki, majd az eset körülményeinek újra vételébe kezdtem az újraélesztés helyett. Jött a válasz, indul az autó.

Hat héttel ezt megelőzően voltam tanúja annak, a mentősök hogyan tesznek meg mindent azért, hogy egy órája, már láthatóan halott embert visszahozzanak az életbe. Szenvtelenül, a szakmai szabályok betartásával összehangoltan végezték munkájukat, miközben a szemem előtt volt a férfi hamuszürke arca, élettelen teste, melyből rég elillant az a 21 gramm, mely nem más, mint lelkének súlya.

A Doktor visszahívott, vidékre utazott, de hasznos tippel látott el, világítsak egy lámpával élettelem párom pupillájába. Amennyiben nincs reflex, úgy agyhalott, akár le is mondhatom a mentőt. No lám, csak előítéletből fakadt dünnyögésem, jött a segítség, a praktikus tanács.

Világítani, világítottunk, de mentőt le nem mondtunk. Vártuk az udvaron állva, fagytól és kétségbeeséstől dideregve a felmentő sereget, amely ugyan rezzenéstelen pupillájú mindenünkön segíteni nem tudhat, de legalább emberi szót hallhatunk. Egyetlen okos gondolat motoszkált buta fejemben, szerencse, hogy a lábamon lévő drága csizmát a múlt héten beszereztem, különben ezt most már nem venném meg.  Ezek az empátiát nélkülöző meglátások segítik az ember, életben maradását.

Mi lesz most? –hangzott a kérdés, melyre a magamra is megnyugvást kérő válaszom érkezett,

Meglátod,minden rendben lesz!

A halál biztosan időben ragad el mindenkit, csak a hozzátartozók nem fogják fel az időzítés lényegét. Mi mindig, mindent szeretnénk megérteni, azt gondoljuk meghatározó jelentőséggel bír tudásunk.

Volt egyszer egy ismerősöm, aki orvosi csodaként dolgozhatott munkahelyén. Hosszú évek óta először talált munkáltatót, aki alkalmazta, hiszen iszonyatos túlsúlyt üzemeltetett sokszorosára nőtt beteg szíve. Rövid néhány méteres gyaloglás is kimerítő túrának számított nála. Azon a napon, amikor zsebében első fizetésével, örömittasan munkába menet a nyílt utcán rosszul lett, majd meghalt, közölték volna vele, ne jöjjön többet. Micsoda tapintat még a halálban is, az illető nem magányosan otthon, ahol akár hetekig bomlott volna élettelen teste, míg rátalálnak, vagy a buszon, kellemetlen helyzetbe hozva utastársait, esetleg már a munkahelyén, tortúrának kitéve kollégáit, hanem idegenek között, mégsem magányosan indult a túlvilágra. Persze, talán az utolsó pillanatban, amikor úgy érezhette felszálló ágban van élete.

Számunkra, itt maradó családtagoknak fontos csupán, hogyan távozik szerettünk. Fontos az a kép, az a pillanat, ami megmarad emlékezetünkben.

Anyám beszámolója szerint apám az utolsó reggel megvárta őt, amíg a fürdőszobában végzett. Betegágyából remek rálátás kínálkozott a fürdő ajtajára, így csak mozdulatlanul figyelni kellett, és elkapni a kínálkozó pillanatot. Amikor meglátta anyámat, utolsó erejét összeszedve felemelte a párnáról a fejét, felsőtestét megmozdítva próbált közelebb hajolni, karjait széttárva, mintegy ölelő mozdulattal kísérve mondta, még kétszer megismételve: elmegyek. Elmegyek. Elmegyek. Elmegyek. Számomra nagyon fontos a hangoztatott kifejezés, mely nem az elmúlást juttatja eszembe, csak a távozást. Most ő megy, de majd lehet követni, hitem szerint bizony követni fogjuk. A kérdés csupán, mikor. Vannak olyan pillanatok, amikor vágy ébred lelkünkben, hogy utazzunk utánuk a messzeségbe, a mindenségbe.

Amikor megpillantottam életem szerelmét, olyan volt, mintha békésen aludt volna. Arca nyugodt és kisimult. Egyetlen körülmény tudatta, már nincs velünk, a néma csend. Pontosan úgy feküdt, ahogy napközben magával ragadni szokta az álom. A hátán, lábait kissé terpeszben tartva, résnyire nyitott ajkakkal. Baj volt, hiányzott a mindent felülmúló horkolásának idegeket borzoló hangja. Odaléptem hozzá, a rend kedvéért megfogtam karját, kedvesen megráztam, miközben szólongattam, bár tudtam, elment. Elment. Elment. Elment.

Isten figyelmes, megtanított arra is, mit kell tenni rendkívüli halál esetén. Férjem halálát megelőzve hat héttel, lelkiismeretemből kifolyólag kerültem olyan helyzetbe, amikor érzelmileg távol maradva, de testben közel asszisztáltam végig egy embertársam távozását az élők sorából.

„Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak”(Prédikátor könyve 3:2)

A lakásba lépve csönd volt, borzasztóan nagy csönd. Talán ennyire emlékszem tisztán. Elkezdtem szólongatni, és még cipőben, kabátban keresni. Nem emlékszem merre jártam és mit láttam, csak arra, hogy ágyban fekve találtam meg őt.

Valamikor azt hallottam, az érti meg igazából a halált, aki egyszer a saját szemével kíséri a pillanatot. Ez volt életemben a negyedik alkalom, amikor élettelen testtel kerültem szembe. Különböző érzelmi kapcsolatok, különböző élethelyzetek okán kizárólag egy közös vonás lelhető fel, tudod, akit nézel, halott. Nincs kétség, nem kell gondolkozni. Hiába fekszik valaki az ágyában magányosan, vagy egészségügyi dolgozók serege lepheti el, látod az élet elszállt.

Amikor a nagymamám otthon, családi körben meghalt, először szembesültem azzal, mi is az a veszteség. Tudtuk, hogy betegsége végzetes. Hét hónapon át küzdött a gyilkos kórral, végül alulmaradt. Apai nagymamám nevelt engem, a szülők dolgoztak, ő volt az, aki a napi gondozásomban a legnagyobb szerepet vállalta. Végig kísérte gyermeki éveimet, pályaválasztásomat, párválasztásaim útvesztőiben is mellettem volt, majd örömmel fogta kezébe érkező dédunokáit. Nagyobbik fiam, akivel apja élettelen testét megtaláltuk, már nyiladozó elmével kísérte dédije háborúját a rákkal.

Nagyanyám betegségének kialakulását követő tízedik évfordulón, apám szemébe nézve szembesültem azzal, a halál ismét itt ólálkodik körünkben. Apám nagyon várta unokái iskolai vakációjának kezdetét. Ahogy megkezdődött a nyári szünet, szinte azonnal levitte őket szülőfalujába, hogy megmutathassa ifjúi életének helyszínét. Ezt követően, mintha a feladat, melyet az élet rótt ki rá, beteljesedett volna, megindult a leépülés, hónapról hónapra, majd hétről hétre fogyott az ereje, de segítséget nem kért és nem fogadott el senkitől. Majd kivizsgálásától számított negyedik hónapban távozott közülünk.

Ha az elmenetelt hosszú út előzi meg, megvannak annak a stációi is. Van az a pillanat, amikor megérzi orrod a halál szagát, indulhat a visszaszámlálás. Azt az érzést, mely valami iszonyatos émelygéssel jár, szavakkal nem lehet leírni, de amikor másodszor, tíz év elteltével megéreztem, az agyamban elraktározott minta alapján azonnal beazonosítottam. Ez már a búcsú ideje, az embert próbáló napok kezdete.

Van az a halál, amikor nincs idő az émelyítő szag kialakulására, mondják, hirtelen jön, és ragad magával. Nem hiszek a hirtelen halálban, annak szelét mindig érezzük, bár gyakran nem akarunk a jelekről tudomást venni. A férjem halálát megéreztem, hónapokkal előtte, valahol tudat alatt számítottam is rá. Egyik éjszaka, mikor későn és persze nem szomjasan gurult be autójával a garázsba, hosszasan vártam, mikor lép be a lakás ajtaján. A percek már örökkévalóságnak tűntek, nem tudtam tovább várni, elé mentem. Aggodalmamnak hangot adva jeleztem, félek, egyszer nem ő jön haza, helyette a hatóság szólít ki ágyamból. Méltatlankodva hangoskodott, jelezve nem panaszkodhatok a rendőrség jelenlétére, hiszen nálunk ennek nincs kialakult gyakorlata. Értetlenül, majd döbbent csöndbe burkolózva hallotta meg hangomat, amint mondottam: csak egyszer fognak felcsöngetni. Ahogy peregtek a hónapok egyre kétségbeesettebben kerestem segítséget a környezetemben. Nem mondom, hogy ez szakszerű segítségkérés lett volna, de tucatszám éltek körülöttünk olyan személyek, akik tisztában voltak a kialakult helyzettel, mégis csak néhányan, akik megfejtették a problémát, és annál is kevesebben, akik segítő kezet nyújtottak volna.

De, ha eljön a meghalásnak ideje, nincs mit tenni, el kell fogadni azt. Nagyanyám halála előtt mintegy három héttel, mellettem az ágya szélén ülve, megszólításommal kezdve mondatát, kérdezte, lehet-e még valamit tenni. Elutasító válaszomat elfogadva hallgatásba merült, onnantól a lelkét készítette az utazásra. Az apám esetében is körülbelül ennyi időt vett igénybe az előkészület. Emlékszem arra a pillanatra, amikor unokatestvérének telefonon mondta, nincs mit tenni, az embernek el kell fogadni a sorsát. Az utolsó hetek a távozásra való felkészülésével teltek. Biztos vagyok benne, a férjem is tudatában volt, mikor teljesedik be a vég.

Nagyon hideg volt, először esett a szezonban hó. Rendellenesen hidegnek éreztem az időt. A fiammal megbeszéltem még indulás előtt, menjen be a szomszédba, mert mire hazaérek meg fog fagyni. Az úton haladva a rám váró lehetőségeket mérlegeltem. Tudatosan gyűjtöttem az erőt. Két lehetőséget láttam magam előtt, az egyik esetben életem párja belezuhant az élet élvezeteibe és megfeledkezett az idő múlásáról, gyerekének jelentkezése ébresztette öntudatra, most lapít valahol. A másik eshetőség szerint otthon van, és nem tud ajtót nyitni. Maradtam ennél a lehetőségnél, és a 12. kilométerkőtől csak arra összpontosítottam, mit kell tennem tragédia esetén.

Nem szeretem a telet. Ifjúi éveimben komoly erőfeszítéseket tettem, hogy ezen a hozzáállásomon változtatni tudjak. Alapvetően melegkedvelő lény vagyok, télen fizikai fájdalmat okoz a hideg. A gyerekek megszületését követően családilag jártunk az Alpokba telelni, hódolni a téli sportoknak, mint pöffeszkedés a Hütte teraszán, napozás a hóban, és persze az elmaradhatatlan száj karate, ki mennyire ügyesen síel, mondjuk elméletben. Elmélkedésünket rendre megzavarta a felvonó megérkezése, és az aktív emberek csörömpölése a botokkal és lécekkel, majd a hóban való siklás megnyugtató és egyben távolodó hangja terelte érzéseinket megfelelő mederbe. Persze a gyerekek mindig komolyan vették, hogy fizikálisan is meg kell mozdulni, minket is ösztönözve az egészséges életmód követésére. Ha nagyon összpontosítok, látom, amint a fiúk apró lábacskáikkal a lécekre állnak és meghódítják a lejtőket, elütve az aggot és fiatalt, miközben az osztrák síbajnokok neveivel illették a pórul jártak őket. Emlékszem a közösen elköltött vacsorákra, melyek után jóleső várakozással teli gondolatokkal tértünk nyugovóra, készülve arra, hogy másnap ismét gyerekeink izgalomtól csillogó szemeibe nézhessünk.

Amikor leesik az első hó, mindig az osztrák üdülések jutnak az eszembe. Aznap is megpróbáltam felidézni. Ugyan az utóbbi években már nem jártunk közösen síelni, de az emlékek elevenen élnek bennem. Fontos volt ennek az emléknek a felidézése, hiszen a tél roppant félelmetes évszak tud lenni. Évtizedek óta vezetek, mégis rettegek attól, hogy nem tudok kiállni az utcából, mert tengelyig ér a hó, vagy az ónos eső következtében válok mozgásképtelenné. Fent lakunk a hegyekben, ott mindig keményebb az időjárás, nagyobb a hó, félelmetesebb a vihar.

Hazafelé menet nem tudtam felidézni a régmúlt megnyugtató képeit, de még csak arra sem tudtam gondolni, mekkora hó fog esni holnap reggelig. Kizárólag az motoszkált az agyamban, milyen kép fog otthon fogadni. Reménykedtem, valahol részegen, dactól felhevülve múlatja az időt, és persze ennek következtében jól le fogom kapni előkerülésekor a tíz körméről.

A várost elhagyva az út a retinámba égett. Szememet becsukva valószínű életem végéig fel fogom tudni idézni az utat, és az ott kialakuló stációkat. Élő a pillanat, amikor megfogalmazódott bennem, bármi történt, holnap egy új nap indul, a mán kell túllenni. Próbáltam végiggondolni a rendkívüli események protokollját, majd lakott területre érve, megélni a döbbenetet, a félelem elhatalmasodott rajtam. A faluba érve felhívtam gyerekemet, hogy jöjjön ki a szomszédtól, találkozzunk a kapuban. Az utcába bekanyarodva úgy éreztem, a szürkeség és a bensőmig hatoló nyirkos köd csontomig rágja a testem húsát. A kapu elé érkezve kinyitottam a garázst, majd az ajtó felgördülése alatt félrebiccentett fejjel megpillantottam férjem bent parkoló autóját. Kiszálltam a kocsiból, legjobb emlékezetem szerint mentem egy kört a nyitott jószág körül, miközben még egyszer, rácsörögtem fiamra.  Liftezett a gyomrom, míg vártam. Együtt mentünk be a házba.

Reggel alig vártam, hogy a fiúkat kitegyem a sulinál, és egyedül maradjak a kocsiban. Már napok óta kerestem azokat a helyzeteket, amikor magányomban sírdogálhatok. Valami meghatározhatatlan félelem kerített hatalmába. Talán a szorongás a legrosszabb, amikor az ember nem is tudja mitől tart, csak a beazonosíthatatlan aggodalom eszi a lelkét. A délelőtt folyamán nem találtam a helyemet, azon gondolkoztam, szükséges-e megosztanom anyósommal férjem testi, lelki állapotát. Ette a lelkemet, ha bármi történik, a családban elviszem a balhét, hiszen mint jól működő családoknál lenni szokás, a problémákat a szőnyeg alá kell söpörni, arról ne tudjon senki. Így a biztos. Bár, azt gondolom, ha a gyerekem elveszítené a normális élettel való kapcsolatát, észre venném, és megpróbálnék korrigálni a kialakult helyzeten.

Fantasztikus volt az anyósommal való megismerkedésem. Időpontra érkeztünk a szülők budai lakásába, előtte megálltunk a virágosnál, majd egy cukrászdát is útba ejtettünk. Álltunk ketten az ajtó előtt, csöngetés, csend, mocorgás, majd az ajtónyitással egy időben a csokréta a kezembe került, mely mintegy pillanat töredékéig időzött ujjaim között, máris leendő anyósom karjaiban landolt. Mire feleszméltem, a „setemények” felett ülve hallgattam új családom felülmúlhatatlan történeteit. Anyósom rendező nélkül tudott olyan alakításokat véghez vinni, hogy röpke, egy- két órás ott tartózkodásom alatt is több Oscar jelölést bezsebelhetett volna. Gyorsan megtudtam, hogy elsőszülött gyermekét többször pofára ejtette a babakocsiból, illetőleg szívem párját mindenképpen szerette volna meg nem született gyermeki státuszba emelni, de sajnos, míg az első gyermeke baleseteinek oka a gyorsasága, illetőleg az állandó kapkodása volt, addig a másodiknál tervei beváltásáról lekésett. Ezt a megbocsáthatatlan késedelmet csak nehezen tudta feldolgozni. Ráadásul, ha már kikaparhatatlanná érett az a magzat, legalább vehetett volna egyedfejlődése során olyan irányt, melynek végén lányként bújik ki anyai méhéből. No, ez sem adatott meg neki, így olyan nevet választott másodszülött gyermekének, melyből élete végéig emlékezhet édesanyja haragjára. Ezen történetet közönsége mindig dermedt csendben hallgatta, mely elfoglaltságnak gyakran sátáni kacaja vetett véget.

Miután anyósom értesítése a kialakult helyzetről nem volt számomra kecsegtető, így férjem, illetőleg a családom kedves barátját, egyben háziorvosát hívtam fel. Úgy vártam baráti segítségét, mint a kisnyugdíjas a karácsonyi szeretetcsomagot. Ahogy az idős emberek is tudják, az idei advent is csak gyenge minőségű liszt és száraztészta álmaikat fogja valóra váltani, úgy én is tudtam, ez a beszélgetés se megnyugvást, se megoldást nem fog hozni. Néhány csöngés után létrejött az éteren keresztül a kapcsolat, melynek során meggyőződhettem arról, okosan, egyedül kell megküzdenem a rám leselkedő, lelkemet széttépő, családomat kiirtó sárkányokkal. Doktorom elmondása szerint, férjem az elmúlt napokban többször kereste őt telefonon, de nem tartotta fontosnak a készülék rendeltetésszerű használatát gyakorolni, arra gondolt csak a gyerekek betegek, mely nem számottevő körülmény. Megtudtam, a gyógyszer plusz alkohol kombináció gyakran használatos koktél.

Miután kora délutánra nagyjából összeszedtem magam, jött a telefon, gyerekem telefonját nem veszi fel apja. Sem a mobilon, sem az otthonin nem tudja őt utolérni. A házat körbejárva, ajtón, ablakon kopácsolva semmi válasz. Elindultam haza. Már nem kellett sírnom, éber voltam. A szabályokat betartva átszeltem a várost, majd néztem az ősz érkezését az országút melletti erdőkben.

Amikor apám meghalt tavasz volt, virágvasárnap. Jézus bevonult Jeruzsálembe, mellyel megkezdődött a vég, magában hordozva a feltámadást. Néhány hónap alatt vitte el a betegség, tudtuk, hogy el fog menni, de reménykedtünk abban, kicsit több időt ad nekünk az Úr. Állapota rohamosan romlott. Csak arra tudtam gondolni, nem fogom tudni, mikor jön el az idő, az idő, mely mindent megváltoztat. Féltem, úgy történik majd mindez, hogy kimaradok belőle. Miután előző este elbúcsúztunk tőle a fiúkkal, azt álmodtam, hogy élettelen teste mellett ülünk, és a tor lebonyolításának terveit egyeztetjük mindaddig, míg álmomban egyszer csak zokogás hatalmasodott el rajtam, melyből a megcsörrenő telefon ébresztett. Anyám hívott.

Akkor nem vettem észre, hogy melegszik az idő, ébred a természet. Arra lettem figyelmes, csak nyomom a gázt és száguldok. Hirtelen, erős elhatározással kontroll alá hajtottam fejem, nehogy a halálba száguldjak.

A férjem távozásának napján viselkedésemen a kontroll természetellenes volt. Arra készültem az úton hazafelé, lehet, hogy baj van, és azt túl kell élni. Túlélni a fiúkért és magamért.

Aznap reggel éreztem, hogy valami baj van. Roppant elkeseredett és ideges voltam. Már régóta nem úgy működtek otthon a dolgok, mint az boldogító, vagy akár megnyugtató lenne. Feszült volt a légkör, gyakran úgy éreztem, megfulladok. Szerettem volna elmenekülni, de kötöttek a társadalmi szerepelvárások. Anya vagyok, aki felel a gyerekek neveléséért, így előtérbe kell helyezni a családi egységet. A válás megbélyegzéssel jár, továbbá a fiúk csonka családban való nevelkedése sem megfelelő opció.

Előző hétvégén evangelizáció volt a helyi templomban, ahová minden este elmentem. Az utolsó estén az egész család együtt érkezett. A templom tele volt, talán a templomszentelő ünnepségen voltak annyian, mint akkor. Az első sorban ültünk, így legalább nem kellett azt néznem, mint ami az előző estéken a szememet kiverte, az ismert és ismeretlen házastársak egymás kezét fogva, átszellemülve hallgatták a prédikációt, miközben a boldogság fénye csillogott szemükben. Szemeim megteltek könnyel, azon morfondíroztam, mennyire lehet valós az a kép, amely elém tárul. Persze jobb volt arra gondolni, álságos az emberi faj, mindenki szerepet játszik, a keresztényi elvárásoknak megfelelni akarásból szeretik a párok egymást annyira, illetőleg mutatják hősiesen kitörni készülő, szexualitástól fűtött házastársi érzelmeiket. Azaz persze, hogy nem a szeretetről szól az elém táruló kép, hanem színházban ülök, a birkák színházában. Természetesen az is megfordult az agyamban, hogy ez a szexuális vágy, mely megrekedt a szent helyen, Isten ellenes. Nem szeretnék szembe nézni azzal, még a pillanat töredékéig sem, hogy én vagyok boldogtalan, szemben az engem körülvevő környezettel. Mindenesetre a könnyeim csak hullottak megállíthatatlanul. No, az igazsághoz az is hozzátartozik, a templom atmoszférája könnyen elérzékenyít engem, így kedves ismerőseim, akik körülvettek minket, semmit sem érzékelhettek lelki problémáimból.

Vasárnap délelőttönként kizárólag akkor ültem száraz, réveteg tekintetet magam elé vetve a megszokott helyemen, amikor a falu lelkésze a szószéken állva férjemet és annak ivócimboráit prédikálta ki, mindenfajta lelkiismereti probléma nélkül. A templom embere nagyon szerencsés, mert a Bibliát forgatva, szinte minden vasárnapra talált egy remek idézetet a szent könyvben, alátámasztva azon véleményét, mely szerint férjem lelke már az ördögé, hiszen az alkohol, a kocsmázás sátántól való megkötözöttség. Gyakran előre vetette igehirdetése közepette annak lehetőségét, hogy az iszákos ember, éjszaka a kocsmából mámoros állapotában hazafelé vezetve, el fog sodorni egy gyermekét babakocsiban toló anyukát, amely esettel két családot fog egy csapásra tönkre tenni. Ezt a képzelt történetet úgy tudta előadni, szinte magam előtt láttam, amint a falu hős anyái a sűrű sötét éjszakában hosszú tömött sorokban tolják fel a hegyre az anyatejtől mámor ittas dedeiket, miközben hites uram delíriumos állapotban, bójaként kerülgeti őket.  No, ilyenkor figyeltem nagyon arra, senki fürkésző tekintete se fedezhessen fel arcomon szégyent, vagy bűntudatot, sokkal inkább nézelődtem kíváncsiságot arcomra öltve a teremben körbe körbe, keresve a prédikációban érintett személyeket Isten házában. Persze férjemet akkor ott már nem láthattam, hiszen abban az időben kerülte már a konfliktusos helyzeteket.

Természetesen nem a templomi szószékről értesültem a problémáról, melyet a családban megjelenő alkohol jelentett számunkra. Kicsiny hazánkban az iszákos családtag nem ritka eset, mondhatni szinte természetes. Mindig lehet találni okot, ami szentesíti a bódultsági állapotot. Először csak a buli kedvéért, később a stressz oldása okán, majd a búfelejtés oltárán adózva. Életem párja megismerkedésünk idején hetente kétszer, szerdán és hétvégén, fogyasztott bőséggel alkoholt, majd az évek során kialakult az a nézet, „szar ember az, aki már ebéd előtt is iszik”, így maradtak a délutánok az idő múlásával, kétségbeesésem időszakában, ébredéssel egy időben kezdett rohamosan fogyni az üvegek tartalma. Nem tudom, mennyire jellemző az iszákos emberekre, de roppant elgondolkoztató, talán azért cigarettáznak oly sokat, hogy a felgyülemlett üres üvegeket, melyeknek tartalma a hónapok előre haladtával egyre gyorsabban párolognak el, ne lehessen észrevenni a rájuk paplanként boruló füsttől?

Ha az ember ivásra adja a fejét, az elkötelezettséggel jár. Az alkoholnak való hódolás egész embert kíván, az addigi személyisége megváltozik, kirekeszti magát a világból. Először a régi kapcsolatait számolja fel, köt helyettük új barátságokat, mely kapcsolatok alapja a földrajzi fekvés egyezősége, melynek középpontja a helyi ivóra korlátozódik. A mámorbarátok egy idő után helyettesítik a családi kapcsolatokat is, melynek szemléletes megnyilvánulása a ravatalon a családi koszorú közvetlen közelségében terpeszkedő kocsmai szekérderék virágözön, mely birokra kel az özvegy gyászával. A távol töltött idő függvényében kialakuló otthoni jeges hangulat persze elidegeníti az iszákost családi környezetéből, melynek okán új barátai vele együtt néznek megszakítás nélkül a pohár fenekére. Természetesen az alkohol megteszi hatását, a delikvenst véglegesen kivezeti a munka világából is, mely újabb gondolatok megfogalmazását indukálja a nem szomjas emberben, hiszen családja nem szereti, mivel a gazdasági válság következtében a kevesebb munkalehetőség okán romlik otthon az életszínvonal. A szeretet és a munka hiánya boldogtalanságot és belső feszültséget eredményez, melyet a még több alkohollal lehet ellensúlyozni, majd amikor már az is kevés, akkor a nyugtatókra ivással lehet kompenzálni. Mindennek velejárója a lelkiismeret furdalás, amire ismételten inni szükséges, amitől a belső feszültség nő, és eljutunk ahhoz az ördögi körhöz, melyből kevés embernek mutatkozik kiút. Életem szerelmének ez a halovány fény nem adatott meg.

Az első alkalommal, amikor korareggel munkába menet valamit a lakásban felejtetve, vissza lépve, férjemet a konyha kövén állva bort fogyasztva megláttam, annyira megdöbbentett, hogy nem jutottam szóhoz. Talán ekkor kezdődött a vég. A következő súlyos lépést a nyugtató gyógyszer felbukkanása jelentette.

Amikor a fiam annak a bizonyos napnak a koradélutánján rám telefonált, nem tud a lakásba bejutni, tudtam, hogy baj van, most megváltozik az életünk.