„Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak”(Prédikátor könyve 3:2)

A lakásba lépve csönd volt, borzasztóan nagy csönd. Talán ennyire emlékszem tisztán. Elkezdtem szólongatni, és még cipőben, kabátban keresni. Nem emlékszem merre jártam és mit láttam, csak arra, hogy ágyban fekve találtam meg őt.

Valamikor azt hallottam, az érti meg igazából a halált, aki egyszer a saját szemével kíséri a pillanatot. Ez volt életemben a negyedik alkalom, amikor élettelen testtel kerültem szembe. Különböző érzelmi kapcsolatok, különböző élethelyzetek okán kizárólag egy közös vonás lelhető fel, tudod, akit nézel, halott. Nincs kétség, nem kell gondolkozni. Hiába fekszik valaki az ágyában magányosan, vagy egészségügyi dolgozók serege lepheti el, látod az élet elszállt.

Amikor a nagymamám otthon, családi körben meghalt, először szembesültem azzal, mi is az a veszteség. Tudtuk, hogy betegsége végzetes. Hét hónapon át küzdött a gyilkos kórral, végül alulmaradt. Apai nagymamám nevelt engem, a szülők dolgoztak, ő volt az, aki a napi gondozásomban a legnagyobb szerepet vállalta. Végig kísérte gyermeki éveimet, pályaválasztásomat, párválasztásaim útvesztőiben is mellettem volt, majd örömmel fogta kezébe érkező dédunokáit. Nagyobbik fiam, akivel apja élettelen testét megtaláltuk, már nyiladozó elmével kísérte dédije háborúját a rákkal.

Nagyanyám betegségének kialakulását követő tízedik évfordulón, apám szemébe nézve szembesültem azzal, a halál ismét itt ólálkodik körünkben. Apám nagyon várta unokái iskolai vakációjának kezdetét. Ahogy megkezdődött a nyári szünet, szinte azonnal levitte őket szülőfalujába, hogy megmutathassa ifjúi életének helyszínét. Ezt követően, mintha a feladat, melyet az élet rótt ki rá, beteljesedett volna, megindult a leépülés, hónapról hónapra, majd hétről hétre fogyott az ereje, de segítséget nem kért és nem fogadott el senkitől. Majd kivizsgálásától számított negyedik hónapban távozott közülünk.

Ha az elmenetelt hosszú út előzi meg, megvannak annak a stációi is. Van az a pillanat, amikor megérzi orrod a halál szagát, indulhat a visszaszámlálás. Azt az érzést, mely valami iszonyatos émelygéssel jár, szavakkal nem lehet leírni, de amikor másodszor, tíz év elteltével megéreztem, az agyamban elraktározott minta alapján azonnal beazonosítottam. Ez már a búcsú ideje, az embert próbáló napok kezdete.

Van az a halál, amikor nincs idő az émelyítő szag kialakulására, mondják, hirtelen jön, és ragad magával. Nem hiszek a hirtelen halálban, annak szelét mindig érezzük, bár gyakran nem akarunk a jelekről tudomást venni. A férjem halálát megéreztem, hónapokkal előtte, valahol tudat alatt számítottam is rá. Egyik éjszaka, mikor későn és persze nem szomjasan gurult be autójával a garázsba, hosszasan vártam, mikor lép be a lakás ajtaján. A percek már örökkévalóságnak tűntek, nem tudtam tovább várni, elé mentem. Aggodalmamnak hangot adva jeleztem, félek, egyszer nem ő jön haza, helyette a hatóság szólít ki ágyamból. Méltatlankodva hangoskodott, jelezve nem panaszkodhatok a rendőrség jelenlétére, hiszen nálunk ennek nincs kialakult gyakorlata. Értetlenül, majd döbbent csöndbe burkolózva hallotta meg hangomat, amint mondottam: csak egyszer fognak felcsöngetni. Ahogy peregtek a hónapok egyre kétségbeesettebben kerestem segítséget a környezetemben. Nem mondom, hogy ez szakszerű segítségkérés lett volna, de tucatszám éltek körülöttünk olyan személyek, akik tisztában voltak a kialakult helyzettel, mégis csak néhányan, akik megfejtették a problémát, és annál is kevesebben, akik segítő kezet nyújtottak volna.

De, ha eljön a meghalásnak ideje, nincs mit tenni, el kell fogadni azt. Nagyanyám halála előtt mintegy három héttel, mellettem az ágya szélén ülve, megszólításommal kezdve mondatát, kérdezte, lehet-e még valamit tenni. Elutasító válaszomat elfogadva hallgatásba merült, onnantól a lelkét készítette az utazásra. Az apám esetében is körülbelül ennyi időt vett igénybe az előkészület. Emlékszem arra a pillanatra, amikor unokatestvérének telefonon mondta, nincs mit tenni, az embernek el kell fogadni a sorsát. Az utolsó hetek a távozásra való felkészülésével teltek. Biztos vagyok benne, a férjem is tudatában volt, mikor teljesedik be a vég.