A halál hűvös lehelete nem csak a temetőben érzi magát otthon, ha nem figyelünk picikét, utánunk oson.  Jön a nyomunkban a dolgos hétköznapokon, és mindent elkövet, hátha vendégünk lehet az ünnepnapon, hátha asztalfőre ültetjük, és megebédeltetjük.

A családegyesítés újabb állomására érkeztünk a napokban. Hites uram apja összecsomagolta érzéseit, majd csatlakozott az előtte járó csapathoz. Szegény, régóta készült a napra, amikor testéből kibújva felkeresheti szeretteit. Milyen lehet a viszontlátás pillanata? Ki várja legelöl, szülője, társa, vagy gyermeke talán? Ott a nyugalommal átitatott lebegő boldogságban van kérdés és arra válasz? Törődnek ott még velünk? Egyáltalán gondolati síkon felmerülünk? Esetleg abban a minutumban, amikor a lélek illanóra fogja, a képünk kísér a fényig?

Megannyi kérdés, de késlekedik a válasz. Nagymamám mindig mondta, Onnan még nem jött vissza senki kíváncsiságunkat kielégíteni. Ez az egész úgy érzem, egy zsákutca. Bár, megjegyezni érdemes, ha az öreg nem üzent volna, nélkülünk dugják urnáját a sírba. Szívesen végeztem volna a temetőben egy gyors közvélemény kutatást, rajtunk kívül ki volt még oly fontos, hogy a halott maga gondoskodott a meghívásáról.

2006-ban vidéken voltam egy temetésen, ott megértettem, mit is jelent a halott utolsó földi útja. Az kérem, maga volt a csoda. Elől zászlók, a pap, a koporsó, oldalt a gyertyát tartó gyereksereg, majd mögöttük a tömeg. Az emberek hadának zengő moraja, mely a ravataltól a sírig tart. Ének, szívbe markoló zokogás, sírás, és a jajveszékelés mindent magával ragadó hulláma. A gyertyák lángja, egy kis melegséget adó apró szösszenet, amit a halál torkából feltörő hörgés lebbenő szellő képében kíván felemészteni. A pap beszél, búcsúzik, a tömeg figyel, értékel. Mindenki felidézi a halottal kapcsolatos emlékeit, melyeket azon nyomban párhuzamba állít a hallottakkal. Néhány perc és már készen is áll az ítélet. Nem, nem a halott a főszereplő, az itt maradók, kik vizsgát tesznek, szavahihetőségből, becsületből, és persze alázatból. Ez nem az a szertartás, ahol a jelenlévőknek szögezik a kérdést, kinek milyen információja van az elhunytról.

Érettnek kell ahhoz lenni, hogy az ember el tudja fogadni, a temetési szertartás rólunk szól. Nekünk, élőknek fontos méltóképpen búcsúzni. Nekünk kell tudni békét kötni, és leginkább magunkkal.

A temetésen mindvégig az járt a fejemben, az átkelőt lufikkal, üdvrivalgással várják, mindenki egyszerre öleli át a gyönyörű és immáron tiszta lelkét, míg az itt maradókat mardossa a magány. A hozzátartozók lelkéből egy aprócska rész óhatatlanul kiszakad, mely olyan őrjítő fájdalmat okoz, melybe bele lehet bolondulni. Ez az érzés csak azt a lényt kerüli el, kinek nincs miből kiszakadni az az apró darabka. Szegény balga, neki a legrosszabb minden napja, hiszen ő nem a testét veszítette el, hanem abban ragadva belső lénye nélkül tekint az égre üresen.

Olyan mély szomorúság öntött el, megélve az eseményeket. Férjem nem lehetett mellettem, nem foghattam kezét, hogy vigasztaljam, szüleinek jobb ez így. Már három éve, mikor anyja hamva intett nekünk búcsút, akkor is csak a gyerekek, kik mellettem lehettek. Ja persze, meg az angyalok. Gondolom, most is annyian voltak jelen a ravatalon, amennyien csak befértek, lehet még a lépcsőn is álltak tömött sorokban. Gondolom, ők jönnek maguktól, nem várják a partecédulát.

Mikor apámat temettük, apósom már idős ember lévén később csatlakozott a családhoz, osztozva azok gyászában. Álltam, őrizve apám koporsóját, úgy éreztem a borzongató hideg a talpamon keresztül osont lelkemig fel, felfalva meleg érzéseimet, melyek a nyugalomért felelnek. Apósom mellém penderedett, nekem szegezve a kérdést:

• Hogy bírod?

Melyre kedvesen feleltem, valami megnyugtatót. Okosat. Majd nyomban folytatta a kvaterkázást:

• Szabadságot vettél ki?

Mosolyt erőltetve arcomra, válaszoltam, mindegy mit. Hisz nem érdekes. Ki tudja ilyenkor mi a jó kérdés, és a kérdező vár-e választ egyáltalán.

Most éreztem, megint feltette kérdéseit, választ nem várva azokra. Mégis feleltem. Isten kísérjen utadon, mondd meg a fiadnak, szeretem!

Este a temető felé mentem haza, a sírnál megálltam egy pillanatra. Gondoltam alkalmat adok a válaszra, na mégis, hátha… A temető kapuja még a kései órában is nyitva várta látogatásom. A tárt kapu szinte hívogatott, de már régen tudom, a temető higgyétek el, zsákutca.

Évek óta nem volt ilyen hideg tél. Most már vége is lehetne. Hó is esett, eleget. Mondjuk régen több hó volt, meg hát a fagyok. Na, milyen vagyok? Régen a nap is jobban sütött, meg köd sem volt rettenet.

Hétvégén fent voltunk a régi lakásban. A gyerek mondta, nem is olyan nagy a lépcsőház, mint ahogy gondolta. Hát persze, mert megváltozott a horizont. Nem mindegy, hogy az embernek ivadéka 100 centiről, vagy 180 centi magasságából szemléli a külvilágot. A hangulat, az persze ugyanaz, az nem változik. A konyha meleg miliője, a fürdőszoba tüzépbarokk burkolata most is mosolyt csal az emberi ábrázatra. A gyerekszoba, viszont ma is hatalmas, érdekes, az nem változott méretileg. Vajon miért lehet?

Mese nincs a szép évek emléke örökre képes az elmét megfertőzni. Történhet bármi, a múltat el senki sem veheti. A fiúk gyerekkora, nekem pedig talán életem legszebb időszaka köt oda. Belépek a lakásba és föntről hallom a férjem köhintéseit, melyeket a több évtizedes dohányzása alakított ki. Lépek néhányat a lépcsőn felfelé, s várom, fentről hátha felém tekint, mosolyát ontja rám, miközben már megállíthatatlanul löki a szöveget. Valamit bedob a szennyeskosárba, a külső fürdőszobába, miközben lép is be a kamrába. Éppen főz, valami finom fortyog a tűzhelyen, az illat belengi a konyhát, de már az előszobát is. Szól a zene, üvölt a tévé, és persze a cigaretta táncoló füstje inal a szagelszívó belseje felé. Csörömpölnek a tányérok, előkerülnek a kanalak, ilyen kérem a családi hangulat. Meglehet.

Persze nem kötelező, hogy mindenki cigizzen, vagy a tévét zenehallgatás közben nézze. Az sem fontos, hogy a házimunkát sztereóban nyomja a háznak koronázatlan ura, csak úgy felidéztem, nálunk ilyen volt a közérzet.

Aztán a helyzet változik, mert változnia kell. Nem maradhat minden örökre mozdulatlan. Csipkerózsika is felébredt egyszer. Itt persze az ám a kérdés, Rózsika életében hol is rejlik a boldogság magva, majd annak kifejlett tartalma? Ismerjük jól történetét, remek család, kiváló genetika, nagy és összetartó rokonság, érintetlen gyerekkor. No persze a túlzó szigor, a szabályok mindenek felettisége, a tilalmak sora, az maga a gonosz élet ostora.  Mégis, merjük kimondani, nem rossz azért ilyen szeretetben felcseperedni. Aztán jött az a pöti családi tragédia, mely ugye nem csak a meséket kísérti, majd megállíthatatlanul leszállt a pillára az álom pillangója. Álom, álom, édes álom. Kérdem én, mi a baj? Nem szeretünk aludni? Én konkrétan nagyon szeretek szundikálni, nekem például ez az egyik hobbim. Élni sem tudnék csicsi bubu nélkül. Talán egyedül vagyok ezzel? A másik kérdés, milyen lehetett e drága hölgy álma? Biztosan nem volt rémes, mert abba belecsúnyulhatott volna. Tehát az is szép lehetett, mert a nő gyönyörűen ébredt. Arról se feledkezzünk meg, hogy a környezet is megőrizte fiatalos voltát, csak a fránya növényzet vitte túlzásba burjánzását. Lehet álma volt a legszebb, honnan is tudhatnánk, hogyan is érezte akkor, ott magát. Nézőpont kérdése, mi az életünk értelme. Azt mi csak gondoljuk, hogy az udvarló megjelenése, mi minden leányt boldogsággal beterít. Jaj és az a csókjelenet, ne már! Ébred az udvar, élettel telik meg ismét a ház. Persze a szolgáló pofonjával senki sem számol. Mindenki vidám? És a megtépázott csipkebokor? Arra senki sem gondol? Csak állunk, földbe gyökerezett lábakkal, elalélunk a rózsaszín máztól, mely a mesekönyvből csurog ki hátul.

Ki kérdezte meg Csipkerózsikát, mi volt az álma? Biztos, hogy ez a csók volt szíve választása? Mi lesz később, mikor az idő megállíthatatlanul halad tovább? Mikor jön az ősz, és az ablakon kopogtat a tél, zimankós csizmájával rúgja ránk a szürke hétköznapokat, akkor vajon gondolunk még arra, fel kell ébredni valaha?

Kisüt a nap, elkergeti a felhőket az égről, felfalja a jeget az útról, és hólével locsolja a fákat, bokrokat. Búcsút int a télnek, jönnek a jobb idők. A napsütés az arcunkról is eltünteti a gondok ráncait. Milyen egyszerű, az idő mindent meggyógyít. Nem is tudom, a mondás vajon a Napnak éltető melegére, vagy csak a múlásra gondol, mely lassan falja fel a napokat? Nem, nem, tudom, a mondás nem gondol!

Az elmúlt három évben nem volt ilyen hideg és csapadékos tél, mintha a Jóisten időt adott volna, hogy felkészülhessek a gazdasszonyi szerepkörre. Biztosan hirtelen is meg tudja tanulni az ember asszonya, mi a teendő, ha a hideg hizlalja a vizet a vezetékek rendszerében, röpítve részecskéit a messzeségbe, találjanak új hazát a szabad világban. Bár emlékezetemben kutatva a vízórát édes családi körben sem melengettük pokrócba ágyazva. Lehet túlnőttem önmagamon, az új kihívások hatására felnőtt korba léptem. Már tudom, a fagyállót hova kell tölteni, és az útszóró sót mire is használjuk, no persze és hol szerezzük be.

Tudom, eddig is megoldás kínálkozott mindenre, és nem a síkosság mentesítése volt a legszerteágazóbb feladat. A víznek duzzadó ereje kordában tartását is megelőzte annak használt rokona zárt csőrendszeren történő elvezetése, kiküszöbölve a furcsa szaggal járó állandó szippantási munkálatokat. Talán a legnagyobb kihívást az autók mozgatása, és cseréje jelentette. A kocsi, melynek beszerzése kedves emlékekkel teli, a gazda lelkét csordultig teszi. A képeket, melyek az emlékezetben örök életűek, csak új film forgatása írhatja felül. Persze az emlékek éljenek, de adjanak utat a jövő mosollyal teli pillanatainak. Oly egyszerű volt a múltból kiszállni, gondolkodás nélkül hátat fordítani annak, majd az újba ülni be, a tekintetemet előre szegezve. Ugyan közben beesteledett, a Napot látni nem lehetett, de az okos ember tudja, az mindig süt, csak látni nem lehet. Éreztem is az életemben pöffeszkedve, a fényes sugarak melengetik lelkemet.

Hirtelen kiviláglott lelkemben legbelül, a sötét felhők, csak a látszat, melyek eltakarják a jövőt. A zord idő kizárólag a gyengéket tartja sakkban, az erős ember tudja, ruhája azt a célt szolgálja, hogy megvédje a külső behatásoktól. Az öltözete, melynek része megkérdőjelezhetetlen jelleme, nem engedi felperzselni a jelen haragja által sem. Ne adjunk utat a rossz gondolatoknak, az esőfelhőket figyelembe se vegyük. Gondoljunk csak arra, a csapadék is hizlalja a tavasznak zöldjeit. A jégeső kopogása, melyet az ablaknak párkánya erősít csak fel, felfogható égi zenének is, mely a föntiek játéka a te szórakoztatásodra létrehozva. Ja, hogy amikor hallod félelmetes zajjal érkezik? Az csak múló pillanat, gondolj arra! Várd ki a viharnak végit, majd az udvarra haladván egy takarító eszközzel mutasd meg, milyen gyorsan teszel rendet, miközben a Napnak sugara már a válladon pihen meg. Az ónos eső nem válogat, aki a jégre lép, az pingvinmódra totyog, vagy elbukik. Lassan haladj, gondolj arra, a jövő figyel, várja, mikor hívod életedbe be, mikor nyitod szíved ki neki. Soha sem kell sietni, ott fenn a Főnök tudja, ki milyen cselszövésben leli kedvét éppen. Amikor megunja az emberek játékát idelenn, úgyis új helyzetet teremt. Látod, a jégnek most is vége, a Föld a bizonyítékokat eltünteti, a sarat, mi utána marad, az utolsó simításokként pedig a Napnak perzselő ereje felemészti.

Tudd, a Napnak ereje legyőzhetetlen! Kezed, lábad a jégen ne törd el, inkább figyelj, várj, míg kitisztul minden, és ne feledd, mosolyogva takaríthatod el a múlt gondolatait! Addig is bőröd hidratáld az eső permetjével, mely, ha becsukod szemed, tudod, a szivárványon keresztül érkezik, hogy melengesse lelkedet.

Amikor baj van, egy pillanatra megszűnik körülöttünk a világ. Hirtelen elveszítjük az érzékszerveink által küldött információk feldolgozásának lehetőségét. Az idő ilyenkor nem bír jelentőséggel, percek is elveszhetnek sorsunk labirintusában. Amikor ismét megcsípjük létünk fonalát, érezzük, homlokunkat kiverte a hideg veríték. Micsoda mesteri mű ez az embernek mondott sejttömeg, mely időnként még értelemmel is bír. Súlyos gond esetén itt van az a bizonyos sokkszerű állapot, mely a szöveteknek átmeneti amnesztiát biztosít.

Mindig hajnalban mosok hajat, a történelem folyamán ez már csak így alakult. Serdülő korom óta tollaim ékesítése, mely sakkban tart. Rendszeresen bőrgyógyászhoz jártam, aztán mindenféle vajákos asszonyt is felkerestem, szabadítsanak meg a fejtetőmön pöffeszkedő, csatakos szőrpamacs olajos csillogásától. Mostam én minden csodával, kentem furfangos kencékkel, szórtam döbbenetes fehér porokkal, aztán ráálltam a tervszerű megelőző karbantartásra. Hozzáteszem, eme remekbe szabott cselekedet nem kellene, hogy a szocializmussal egy koporsóba legyen eltemetve. Nem hiszem, hogy az utólagos gányolás, mi a vad kapitalizmust a dobogó legtetejére emeli fel. Szóval hajnalban, mikor legnagyobb a sötétség, még pirkadás előtt, mosom fejem éberen, mikor is a hajszárító magát gyújtja fel, miközben kezemben tartva azt, loboncom szárítom, lángnyelveket röpít felém. Szabályosan vakító fénnyel töltötte be a sárkány forró lehelete a perzsaszőnyeges fürdőmet. Egy pukkanás, és az elvakított szemem még a feketét is sötétebbnek látta, mint eddig bármikor.  Álltam a fürdőszobában szőnyegbe gyökerezett lábakkal, kutatva az égető fény gyerekeinek hollétét. Sokkot kapott a hajszárító, de a ház blokkolta azt, mentve, mi menthető, csak a szívemhez oly közelálló tárgy, ez az ékesítő csoda, mely a halálnak martaléka lett.

Az ember lelkére huppan a félelem. Sötét van, és a csönd is rémisztő méreteket ölt, a gépek szempillantás alatt állnak le, némán megfigyelő állásban foglalnak helyet. Jön az izzadság, az a gyöngyöző kicsapódás az ember orcáján ott fölül, mely a mosott haj alatt egészen a tarkóig halad. A gondolat, mely megragad, a ne már hangulat. Azt a nagy fényt, azt kellett volna az elébb privatizálni, aztán most jól munkába fogni. Helyette, mehetek ki a hidegbe, a ház oldalában kotorászva, az elemlámpa fénycsóvájában megoldást találni. És lőn világosság, minden gép, mit a tűz el nem emésztett az elébb, életre kel, és vidáman csivitel.

Az élet ilyen egyszerű, míg a tüdőd a levegőt felveszi, agyadat oxigénnel pumpálja teli, nem lehet baj, a létet semmi le nem győzheti. Csak közben az a sok áramszünet, ami hozza a sötétséget, azt, ha ki lehetne iktatni.

Az a sok kikapcsolt pillanat az emberi lét évei alatt, mik megrendítenek és azt a gondolatot ébresztik fel benned, hogy a világnak itt van most a vége, csak cserzik érzelmeidet.

Embernek felfoghatatlan, ha ki hozzá közel áll, azt hirtelen elragadja a halál. Azt gondolom, azon a ponton már mindegy, a kaszás milyen fondorlattal keríti be a szeretett személyt, kinek elvesztése ésszel föl nem fogható. De mégis, mindig kutatunk. Hosszasan böngésztem az interneten, apai nagyapám a háborúban, igen ott, abban a csúfos kanyarban, egyedül vagy társai gyűrűjében kelt át a lét túloldalára. Nem is ismertem őt, de mintha mégis az életem egy darabját vitte volna magával a puskaporos halálba. Ha társaival együtt menetel a felhők fölé, az örök életbe, akkor a fájdalom talán elviselhetőbb? Nem tudom, ha találkozom majd vele, kérdésemet neki szögezem.

De addig is, itt a gyönyörű napsütésben, barátokkal körülvéve, nap, mint nap szert teszel arra a tudásra, mely az életbe egyre mélyebbre merülve, a füleid mögé kopoltyút növesztve, világossá teszi számodra, a hal a vízbe nem fullad bele. Mikor olyan mélyre merülsz le, hogy a látás érzékszervének hasznát nem éred tetten, szemedet becsukva mosolyra nyitod szájad, az sem baj, ha R2D2 módjára hangok hagyják el beszélő szerszámod, valaki majd megfejti a kódot, mellyel a térképet a szövetségiek kiegészítve, megsemmisítik a Halálcsillagot.

Most nem a történelemkönyvre gondolok, kár is lenne, azon emlékekből egy blognyi bejegyzés nem jönne össze, bár a képek, na mindegy, nem. Az emberi élet körüli emlékek, melyek nem hagynak nyugodni.

Hogyan is lehet az emberi életutat rövidebb egységekre szabdalni? Talán kormeghatározással, mint kisgyermekkor és a többi? Esetleg igaz lehet a hétévenkénti új vetület? Vagy esetleg a házasság előtti, alatti és utáni élet, mint szemlélet. Számomra a legérdekesebb a bepisilek, szobatiszta vagyok, majd már megint bepisilek életritmus kutatása. Lehetne kötni eme felosztással a még gyermektelen, majd gyermekes mivolthoz a változásokat az emberi élet területén. Persze joggal szólalhatunk fel ellene, mi van azokkal, akik gyermektelenül élik életük, talán sorsuk egy fonalon, állandó ritmus szerint unalmasan pereg le? Á dehogy!

Rájöttem arra, persze nem volt nehéz, mindenki életében máshol helyezkednek el a mérföldkövek. Még ahhoz sem kell nagy elmével rendelkeznem, a fordulatok pontos helye, csak utólagosan rajzolható be, az emberi elme szerinti képzeletbeli térképre. A korszak meghatározása aszerint történhet, ha egy-egy eseményről megítéljük, annak hatása lesz-e a következő évekre, illetőleg lesz-e emlékünk róla, mondjuk öt év múlva.

Sok- sok éven át jártuk be családilag az országot. Eljutottunk mindenhova, ahol a bedekker fontos dologra hívta fel a figyelmet, ott a kéziféket behúzva álltunk meg egy röpke pillanatra. Így eljutottunk többek között Nagycenkre is. A történelmi sírhelyre a lépcsőn ereszkedve le, az előttem lépegető férjem, szinte fejét verte be a következő, elénk táruló szövegbe:„Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi: por és hamu.”Megvan a kép, ahogy visszafordulva megáll előttem, és rávilágítja figyelmem a mondatra. Emlékszem, ahogy a hideg kirázott, belegondolva abba, a magyarság nagy figurái ereszkedtek le eme lépcsőn, először temetni, majd temetve lenni. Megvan férjem csillogó tekintete, miközben azon morfondíroztam, mese nincs a mondás velőt rázó, de nem alaptalan, mert hát ugye a kimenet vitathatatlan. Arra álmomban sem gondoltam, kedves kis családomat ily belátható időn belül a gyász érinteni fogja, kedvesemet a halál magával ragadja. Hol is van a helyzet mérföldköve, ahol létrejött a pillanat a lépcsőn állva, apró gyerekekkel körülvéve az ember és annak asszonya belegondol az elmúlásba, vagy amikor a szobában, a magányban szembe jön a halál maga.

Minden esetre, azóta ha Nagycenken átutazom, eszembe villannak az átélt emlékek, látom magam előtt azon a bizonyos szép napsütötte nyári napon gyönyörű kis családom a kripta homályában, miközben úgy érzem, ott már megcsapott az elmúlás hideg lehelete, mely fülembe súgta, az élet nem mindig habos torta. Azóta a 85-ös úton haladva könnyekkel küszködve gondolok bele, a Széchenyi Mauzóleum a magyarság kegyeletének legszentebb zarándokhelye.

Szerencsére ma már elmondható, az iránytól függően, Sopron, vagy Csorna magasságában a lelkem vidáman tekint a jövő felé, elengedve a múlt szorító fájdalmát. Mondhatni szinte jól esik a múltba révedés, néhány perc, míg az ember a gyásznak ismét átadja magát, azzal a biztos tudattal, az érzés úgyis tovaszáll, csak teret ad az emlékezés átható érzésének. Jól esik, hiszen a borzalom, mely átszabta életem, a múlté már, és a szeretett emlékek melegséget hoznak, mely átjárja testem sejtjeit, így lelkem örömmel lesz teli.

Ez biztos, hogy korszakhatár, de mennyi még, mennyi vad és borzalom, de mennyi boldog és csodás dolog mely ugyanúgy cipeli alkotó elemeit, hogy azokból építse életem mérföldköveit. Ma már kimondható, ez csak egy a sokból, hosszú az élet, nagy utat kell bejárni mindenképp, így az ember nem állhat meg soká egy-egy szeletnél.

Sok fontos állomás minden születés és megannyi halál. Meghatározó partszakasz a költözés, a leválás családról, vagy egy sokáig meghatározó barátról. Érdekes feltevés, a barátságok sem tartanak örökké. Az ember érik, helyzete változik, valakiket akár a hátán is magával visz, másokat pedig otthagy az állomásokon, ahonnan az élet vonatja fütyülve robog tova.

Ami biztosan nem számottevő, a súlytalan emberek serege, kik fondorlatos módon szeretnének életed meghatározó részesei lenni. Akik magukat fontosnak gondolva nyilatkoztatnak ki balga dolgokat halomba, miközben markukba visítanak örömittasan, milyen tehetséggel is vannak megáldva. Persze azonnal felfedezik, a fejeden van-e fejfedőd, és arról naponta tisztázó kérdéseket tudnak feltenni, melyek vonatkozhatnak színre, vagy fazonra, vagy pusztán azt tudakolják, miért nem. Magukról azt gondolják, az élet sarokpontja lehetnének, de az Özvegy a B oldalon már tudja rég, bolond lyukból bolond szél fúj, még ha a kanyarban hirtelen a semmiből feltűnve kerül is elő a napi probléma, ez az élet sava borsa.

A mérföldkövek meghatározók, csak azok, mik számítanak, a napi probléma halmazok pusztán körmeid reszelik, orrodat facsarják szaguk, de fújj rájuk, a bűz, mely belőlük árad, zavarják csak a buták köreit.

Ugye tiszta sor, az élet nem más, mint a pillanatok egymás utáni láncolata. Mégis vannak helyzetek, amelyek kicsit mélyebbre merészkednek az ember elméjének bendőjébe. Mondhatni képek, melyek a retinába égnek.

Remek hangulat, mikor apám mögött az autóban ülök tízévesen, tekintetünk a visszapillantó tükörben találkozik, én hangosan táplálékot tömök arcomba, miközben szülém hangosan kacagja örömét a világba.

Csak egy pillanat, mikor világra jött gyermekét az anyja először meglátja. Az az érzés, melyet elhallgattatni nem lehet, mikor az ember tüdejéből gejzírként tör ki az IGEN hangulat.

Persze, ha most hangulatgyilkosként felvetem, van az életben olyan helyzet, amikor az ember azt mondja, NEM. Ezt az érzést követi szertartásként a temetés.

Temetni lehet a szeretett személy porhüvelyét, a szomszéd macskáját, a nagynéni rongyos kalapját, az okos ember őrjítő haragját, esetleg embertársaid taplóságát.

A döbbenet, amikor ráébredsz, a pillanat önmagában értelmetlen fura maszat. A gondolat szövevénye, mi életet ad, teszi a helyzetet feledhetetlenné. Az apai mosoly mögött, a csámcsogó gyerek felé áradó szeretet a hanghatás forrása, mely előtör a szigorú férfiúi jellem mögül. A szülőanyai érzelem a kilenc hónap várakozással teli időszakát öleli fel. A veszteségek felfoghatatlansága, ami nemként kerül napvilágra. A nem hiszem el, hogy ilyen is megtörténhet érzése, színezi lelkünket lilára, mely színnek fura árnyalatai jelennek meg arcunkon gondolataink félhomályában.

Mennyi idő alatt keveri ki a mester fura lila árnyalatait, melyek árnyjátékként szövik át jövőnk? Miért van az, mikor a köd felszáll, kapunk csak fejünkhöz, a festő, lassan megfontoltan keverte pasztáit, szőtte szemétsége megvalósításának terveit? Utólag a recept publikussá válik, csak mi éltünk gyanútlanul, gondolva arra, mindenki legalább csak annyira ember, mint mi.

Már tudom, az élet fontos tanulsága, az ember sose legyen éber, élje életét gyanútlanul, fogja fel a mester elmeháborodott tetteit, pajkos gyerekjátékként, melyek segítenek a hétköznapokat színesebbé varázsolni.

Megtehetjük, hogy márpedig éberek nem leszünk, hiszen a szaki munkát csak baki által tud végrehajtani. Mert a sok oktondi azt hiszi, ha az élénk festéket az élet felületére keni, azt csak erőből teheti.

Van az úgy, a jellem találkozik a színnel, melyet első látásra fel sem ismer, pedig ezerszer látta már a szitu eme árnyalatát. Persze a fények, melyeket a környezet határoz meg, befolyásolják az emberi jellem felismeréseit. A saját asztalodnál egész más hangulatot tükröz, mint mondjuk egy lépcsőház félhomályában, ahol látod, a mester elhitette az alapszínnel, egy kis turbó pasztától a látvány elsöprő sikert hoz. Szerencse, a helyzet mindig mindent rendez, a kanyarban, a vödörbe botolva rájössz arra, ami előtted áll, az nem a helyzet komikuma, pusztán a balga banda önhitt gondolata. Az edénybe lépve, mely nem éjjeli, bár szagát szimatolva, azt is el lehetne róla képzelni. Álmodból felriadva rádöbbensz arra, itt az idő, a döntést meg kell hozni, mely nem biztos, hogy salamoni.

El kell fogadni, az élet nem a pillanat műve, sok meló van ebben. A helyzeteket apró téglák serege építi ily magasra fel. Nem kell mindig figyelned, elég, ha időben egy jól kiválasztott parittyakő segítségével adsz új munkát a mestereknek, melyet messziről figyelve, magadat a pillanat hevével örvendeztetve özvegyi zúzádat remegteted kicsit meg. Így rájössz, minden pillanat egy irigyelt hangulat, és a lila maga a csoda, még ha a vödör tartalma kúszik is a zoknis lábadra, hogy azt nyalogassa.

Az első alkalommal, amikor egyedül maradtam, eldöntöttem, remek lesz a következő évem. Erőnek erejével pezsgőt bontottam, és annak dacára, hogy alkoholt nem fogyasztok, töltöttem magamnak. Hiszek abban, el kell dönteni a dolgokat, majd tenni érte, hogy az álmok valóra váljanak.

Gyerekfejjel mindig otthon vártam az év utolsó pillanatait, vártam a remekbe szabott folytatást. Vártam, a következő évben történni fog valami csodás. Kevés emlékem maradt meg azokból az időkből, így most azt is csak kitaláltam, hogy a csodát vártam. Talán azért sulykoltam annyira, hátha magam is elhiszem. Nem, soha nem érdekelt, vége van egy évnek és most új kezdődik. Na jó, egyszer, amikor egyedül maradtam. Az elsőre emlékszem, de a második és harmadikra már nem.

Annak dacára, hogy drága jó férjem rendre kifejezésre juttatta, az nézzen sokat hátra, akinek kevés van előre, én most mégis valahogy számadást tartottam. Lassan fél évszázada annak, hogy eme árnyékvilágban időzöm, be kell lássam, a B oldal, mi forog.

Így egyszer az ember elgondolkozhat azon, mi végre múlatja idejét, mi az, mi a mindennapokban megragadja, s mi az, mi teljesen hidegen hagyja. Ötven év elég, hogy az Isten adta nő, kiismerje önmagát. No persze ez csodás!

Elmúltam negyven, amikor kibékültem azzal, a Micsoda nő csülkeinél hosszabbak virgácsaim. Addig csak szégyelltem magam, mert a genetika gólyalábakat utalt ki számomra. Persze a lábak a törzsem rovására nőttek nagyra, ami ugye csak annak irigylésre méltó, kinek feneke a térdhajlatát horzsolja le. Ennél a testi fogyatékosságomnál előbb kibékültem azzal, szagló berendezésem mérete és felszereltsége olyan szimatot biztosíthat, mellyel bármely vadászkutyát lepipálhatnék, persze ha nem lennék érzékeny a szagokra, melyektől kifekszem azon nyomban. A természet mindent kijavít, így a fantasztikusan nagy számon át tudom a tüdőmbe az éltető oxigént pumpálni be, mindvégig vigyázva arra, méretes szájamat túl ne nyissam egy pillanatra, mert a fejemről a bőr esetleg hátrafele cuppanna le.

Az A oldal vége felé az igazi nő a stílusát is megtalálja, negyven felett az egyéniség akár hippi is lehet. Ledobva a sportosan elegánst, a méretszabóság is a múltba veszhet.

Az érett személyiség elfogadja külsejét, de mily nehéz eljutni odáig, míg a lelke rezdüléseit megérti. Micsoda emberi bátorság kell ahhoz, hogy érzéseinket, érzelmeinket hazugságok nélkül tudjuk felvállalni, első lépésként magunk előtt.

Ha eljutunk odáig, mielőtt a B oldalra át nem kerülünk, megértjük magunkat, akkor egy pillanatra elidőzhetünk a múlt történésein. Ha elfogadom, az vagyok, ki vagyok, megértem az elmúlt évemet. Terveket szerkesztek és erőnek erejével csak megyek és megyek. Végrehajtom a projekteket, melyek az utamba kerülnek.

Az elmúlt évben volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, nincs a szőnyeg a talpam alatt, valaki kihúzta alólam a nyugalmas hétköznapokat. Az a pillanat elidőzött nálam egy picit, órákig tartott, míg eszembe nem jutott Toldi Miklós ábrázatja. Láttam magam előtt a farkasok hadát, persze azonnal felismertem a sok mocskos pofát. Farkaskölyök nyüszített, miközben azon tűnődtem, hogyan is került ő elébem, sikítozva szólongatta az őt világra hozó szüleit, hangosan átkozva azoknak neveit. A kérdés csak az, ki megy a király elibe?

Mégsem ez volt az a pillanat, ami bennem örökre megmarad. Bennem ragadt az a kép, amikor ülök egy étterem teraszán, és számot vetek azzal, a kisebbik is felnőtt már. A félelem mely markában tartott, mi lesz, ha idő előtt meghalok, mi lesz a jövő nemzedékkel, most már eleresztett, mindkettő érett. Az utakat még keresik, de tudom, hamarosan meglelik, a király fogadni fogja őket.

Volt az évben még sok-sok kedves pillanat, amely mind arról mesélt, az élet szép… derűs színek, kedves tárgyak és érdemes személyek képei táncolnak lelkemben belül. Utazások, kedves találkozások, barátságok, melyek az évhez kötődnek. Persze búcsúzások, furcsa pillantások, arcátlan hazugságok is színezték eme történetet.

A hátunk mögött hagyott év, csalódásra is adott volna okot, de szerencsére az özvegyet a halál, mint védőoltás tartja távol a gonosz emberi praktikáktól. Nem számít, ha valaki velünk nem számol, ha a megbeszélt időpontot nem tartja, vagy a helyünkre ül a templomban.

Csak az számít, megismertem magam magányosan. Tudom, ki vagyok, mi végre jöttem a világra. Na jó, próbálom a legjobbat kihozni belőle, legyen boldog az új évem! Ha kedvem tartja, megyek a király elébe…

…a nagyszerű meseszám. A három királyfi legyőzi a három sárkányt. Nem, nem, csak az egyik, a legkisebbik, de az egyből hármat. A nagy és a középső mindig elbukik a próbák alatt, a fiatalka, a kis elpusztíthatatlanka, a küzdelmet fel nem adja, furfanggal a Világot földre viszi a bajt és problémát leteperi. A három év talán felér három sárkánnyal, mondjuk a tizenkét fejűek családjából. A probléma pusztán csak annyi, hogy a Gyász nevű sárkánynak fejei egymás után, spontán nőnek ki. Az özvegy, meg mint a királyfi, kapkodja fejét, rendre suhintja emberes kardélét, miközben azt sem tudja, ő most a családban a közepes, nagy, vagy netán a kicsi. Ha a három évet túléli a balga, vajon a sárkányok hada is elfogy vala, vagy az csak a mesékre jellemző duma? A negyedik évben mi lesz a végzet? Mesebeli rém helyett egy nemecseki torokgyík?

Nem, nem, tudom a happy end kizárólag a meséket illeti. A kicsinek a megpróbáltatásai sosem érnek véget, a sárkányok és az idétlen harcok magukkal hozzák az örökkévalóságot.

Szeretem az idétlen szövegeket, csak úgy folynak ki pofácskámból, miközben te olvasó, lassan elgondolkozol azon, vajon az agyrágó bogár az elmémet mikor pusztította el, már végérvényesen. Belátom a képek, melyeket papírra köpök, a levegőben pukkannak el, azok mozgóképpé, így követhető gondolatokká, talán sosem állhatnak össze. De kérdem én, az Élet valóban olyan érthető és felfogható gondolatok sorozata és nem pedig idióta massza?

Eltelt három év. Háromszor, visszatérő emlékeken keresztül éltem át az elveszett emberem hiányát. Három halál és hamvasztás, csontig hatoló hideg a temetés alatt, majd megannyi halottak napja. Mindig csak utólagosan dereng a gondolat, az emlékek hada, mely az elmét támadják meg az évfordulók alatt, vonhatók felelősségre a szembe toluló könnycseppekért, melyek nem az örömtől fakadnak ki. Maszatos arcocskámat tisztába téve, szemeimet zsebkendővel böködve jövök rá arra, ez már nem más, mint a múltban gyökerező önsajnálat. Miután a bánat magva nem a legjobb termőfölbe, sokkal inkább valami sziklaszirtre hullott, így a könnyek serege is gyorsan lepereg. A három év bőven elég. Elég a bánat feldolgozására, elég a kiborulások humorba ágyazására, és elég, hogy rájöjj arra, az élet sokkal vadabb, mint a halál maga.

A három év több szakaszra bontható. Először, mikor kimondod,

özvegy vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem,

szemedbe könnyek szöknek, lelkedet a bánat tépi szét, miközben környezeted lehajtott fejjel, kínosan topog körülötted. Ebben az időszakban mindenki bánatot mímel, miközben háromszor is meggondolja, beléd rúgjon, vagy inkább segítő kezet nyújtson feléd. A belső tusákat, melyeket a rád szegeződő pupillák erdejében fedezel fel, nem értesz meg azonnal. Nem érted, az emberek bánatos ábrázata, a fej elfordításával miért változik meg. Te csak zokogsz, vagy már csak a lelked sír, miközben fájdalommal jár minden levegővételed.

Majd beletanulsz, hiszen nagy leckét kaptál Istentől, megtanulod kezelni a kezelhetetlent. Mikor kimondod,

özvegy vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem.

Remegő szemhéj mögül figyeled, ahogy a környezetedben sereglő emberek, lesütött szemmel, kínos érzések közepett segítenek, csak hogy szabaduljanak a helyzetből és persze tőled. Ez az időszak maga a Földre szállt csoda, a szívedbe költözik a harmónia. Elégedetten szemléled, ahogy honfitársaid jobbik énjüket veszik elő, és majdnem belső igényükből fakadóan viselkednek empatikusan. Nem érdekel már az emberség hiánya, csak az számít, boldogulnod kell. Nem érdekel az elfordított arcok torz mosolya, az eredmény számít, mit kikényszerítesz.

A gyógyulás meghatározó állomása, mikor valósággá válik a mondás,

özvegy vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem.

Ez az a pillanat, amikor eldöntötted, életben maradsz, és ha ez még önmagában nem lenne nagy fegyvertény, hát még boldog is leszel. A konstruktivitás időszaka kezdetét veszi. Új életvezetési technikákat állítasz csatasorba. Erőre kapsz, legyőzhetetlennek érzed magad. Fontos momentum, hiszen amit elhiszel magadról, az beigazolódni látszik, továbbá mint tudjuk, hiszen megtanultuk, ami nem öl meg az erősebbé tesz. Az özvegyi bánat irányt vált, pusztító helyett építő jelleget kölcsönöz.

Az egészséges személyiség alkot, becsületes, és a megoldások keresése, mi kitölti életét. Okos ember, belátja, mire képes, mi az mit kézben tartva győzelemre vinni kész. Tudja, mikor kell a külső segítség, akkor mondja ki,

özvegy vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem.

Persze a helyzet nem fondorlatos, csöppet sem becstelen. Az özvegy nem él vissza helyzetével, pusztán ismeri határait. A mondás nem érzelmi, sokkal inkább racionális jelleget tükröz. A válasz, mely belső indíttatástól vezérelt, nem színlelt, nem hazug, egészséges személyiségről vall. Az Özvegy ráébred, nincs egyedül. Meghatározó az a pillanat, amikor eszmélsz, erős vagy, mert a sokak erejéből táplálkozol, kik téged utolsó leheletvételedig segítenek és támogatnak.

Mikor eljutsz odáig, hogy kimond,

szerencsétlen özvegyasszony vagyok, özveggyé lettem, félárva gyermekeimet magam nevelem,

és felnevetsz, már nem az özvegységi állapodod a meghatározó, hanem az Élet, melyért érdemes küzdeni, fontos megélni, és amiért még meghalni is kész lehetsz.

Szeretnék a negyedik évben már játékmester lenni, aki örömittasan egy hegytetőről figyeli, ahogy lent a völgyben az egyik buta sárkány a másikat megeszi. Kacajom röpüljön a sziklák felett, ahogy szemem visszatükrözi a harc hevének mocskos látványát, amint a gonosznak fejei porban pattogva nyugszanak meg. Persze ha kell, segítek, hiszen erős leszek.

Életvezetési tanácsokat adok, …beazonosítom ki a gonosz.

Fölöslegesen törtem fejem évekig, mi legyen, merre menjek tovább, rájöttem a megoldás nem az én zsebemben van. Nem tudom, merre visz utam, az élet dolgait ily könnyen megfejteni nem lehet, legyek bármily pallérozott elme is a jövő katalizátorait nem szólaltathatom meg.

Annyira jó lenne tudni, mit hoz a holnap, miközben saját tengelyem körül forogva arra sem jöttem rá az elmúlt évek alatt, mit sikít a jelen. Akarom feltérképezni a lehetőségek tárházát, miközben azon elmélkedem unós untalan, mi van most bennem.

Magukkal sodortak a hónapok, hagytam magam. Hagytam, jöjjön, aminek jönni kell, csak úgy sodródjak az élet vizének peremén. Éreztem, időnként a hullám a parthoz vetett, bőröm időnként odalett, egy- két csontom is megrepedt, de hagytam, az apró hullámok vigyenek, csapjanak a kövekhez serényen, így talán megérzem, hogy élek. Arcomat mindvégig a Nap felé fordítottam, puhatoltam, mi végre is a játék, melyet oly sokan életnek neveznek.

Hosszasan ízlelgettem magamban, mi végre is él az özvegy magában. Már lassan három éve annak, hogy latolgatom, páros, vagy páratlan az irigyelt jövő a Föld nevű bolygón. Jönnek és mennek az évszakok, és a gondolatom még mindig ugyanott forog. Miért e fontos gondolat? Miért töprengek azon, van-e megfelelő alak?

Emberek, elhatároztam, hogy ismerkedek! Kinyitom szívemet, persze csak résnyire, nehogy lyukakat üssenek bele. Vicces a kép, széttárom karomat, hangosan kiáltom, ki jön a házamba be? Ismerjük ám ezt a csodás játékot a babák korából, a különbség most csak az, ha valaki közelít, rájövök, a lendület, mellyel a jövevény érkezik, leterít. Így hát ijedtemben karom összekulcsolom, és az eseményeknek a hátamat fordítom. Miközben játszom a társadalom elvárásai szerint, rájövök, ez nagyon buta dolog.

Van egy kedves hölgy, kit az élet szele egyszer mellém repített egy röpke pillanatra talán, így meghallgathattam magvas ars poétikáját, mely szerint az egyedülálló nőt törpék hada szolgálja, míg a herceg fel nem üti fejét a királyságban, ahol a boldogság a gazdagsággal párosodik. Az ige választása nem véletlen dolog, hiszen az életben, mint tudjuk, véletlenek nincsenek, így maradjunk a párosodás témakörénél, hiszen az egyik törpének pont ez lenne a dolga, kérem szépen.   Talán ez a gondolat, mely a legtovább fúrta agyamat, kérdem én, valóban ez a középpont? Fontos eme momentum alapos körül járása, hiszen mint ismeretes, Szende, Szundi, Hapci, Morgó, Kuka, Tudor és Vidor mind külön tulajdonsággal bírnak. Vajon melyikük az ágy ördöge? Remélem nem Hapci, mert könnyű lenne valami nyavalyát elkapni, de ne is Szundi legyen, mert ugye ott a teljesítmény hiánya okozhat gondot. Jaj, jaj, a Morgó, hát vele az élet biztosan nem magával ragadó. Esetleg Kuka? Milyen szagú lehet annak szája odúja? Szerintem nem is folytatom, mert nincs annyi kitartásom, hogy a héttagú zenekar lepedőakrobatáját kiválasszam. Hiába a jó tanács, ha élni képtelenség vele, rájöttem a receptet mindenkinek magának kell kikísérletezni, és nem a mindenkire érvényeset az internetről letölteni.

Mintegy három évnek kellett eltelni, hogy végre ki tudjam mondani, az özvegy élete semmiben sem különbözik a többiekétől, van közöttük boldog és boldogtalan. Ismerek én sok becsületes egyedül élőt, és még annál is több becstelen házasat.

Közben persze rájöttem arra is, az emberek gondolkodása sokszor sablonos, próbálja az életet leegyszerűsíteni, ezért könnyen sátrat ver a balga propaganda szöveg mellett, úgymint csak a társ lehet a fontos, kivel jó a hancúr, vagy esetleg a wellness.  Mivel magam is emberi elmével rendelkezem, így sanzon helyett nálam is sablon a szöveg. Nehéz elszakadni a tömeg egyszerű gondolatától, mégis a minap, járás közben arra ébredek, az ember, társat nem keres. Az érzések, melyek vágyat keltenek, az indulhat az oldalbordából, vagy valami egészen másból, de remélem, meglelem.

A szó maga, egy csoda. A hangok egymásutánisága micsoda bukét kölcsönöz. Az emberi populáció nagyobbik részének a szexualitás, amely beugrik eme kifejezés hallatán.

A napokban beszélgettem egy kedves emberrel, aki a blogom iránt érdeklődött. Kérdésemre, hogy igazából a népeket mi hajtja a társkeresés útvesztőin keresztül, mondjuk úgy negyven felett, a választ gyorsan megadta:

• elsősorban a szexuális kiteljesedés utáni vágy,
• másodsorban a magánytól való félelem.

Ilyen egyszerű lenne az egész? A fenét! Az elsőre remek megoldást kínál a prostitúció, lássuk be, üzleti alapon mérlegelve a dolgot, rentábilisabb, mint a tartós párkapcsolat. Drága jó férjem hányszor példálózott azzal, egy asszony elkápráztatása ember feletti anyagi terheket ró a férfi vállára, míg a kurtizán, szinte aprópénzért megvásárolható. No persze az sem elhanyagolható, hogy szolgáltatás vásárlása esetén még reklamáció is benyújtható. Ja, ne feledkezzünk meg a kielégülés egyéb praktikus formájától sem, melyhez még plusz személy bevonása sem szükséges, hiszen a megoldás kézenfekvő. Aztán, olyan furcsa nekem, valaki negyven felett egyedül tud maradni? Hogyan teszi? A család, a barátok, a rokonok, az ismerősök? De szeretnék, kérem szépen csak egy kicsit is magamban lenni!

Kissé komolyabbra fordítva a szót, a társkeresést nem lehet a szexuális beteljesülés utáni vágy, vagy a magánytól való félelem szintjére degradálni. Valami magasztosabb eszmének kell megbújni mögötte.

Egy másik drága ismerősöm, persze nő nemű lény, mondotta egyszer, ha az özvegyasszony gyászának első évében nem lel új párra, örökre önállóságra kárhoztatott. Mert, miért is? Hát mert az asszony, ki az ember oldalbordája, hamar megtanul a saját lábán állni, megoldja életét, így új megoldandó feladatot nem alkot magának. Érdekes megközelítés.

Egy korombeli férfi, kedvesen oktatott, a párra azért van szükség, mert pár nélkül nem lehet létezni. Kivel is menjen az embernek fia wellnessezni, ha magányban tengődik. No, ez a megközelítés is férfias elmére vall, hiszen mennyi hölgy megy inkább barátokkal, vagy egymaga a langy, büdös gyógyferedőkbe, ahelyett hogy kedvese, mellette a golyóit áztassa be.

Talán vágyunk a régi életünk kopírozására? Hiszen olyan jól megszoktuk, ugyan sokszor vacak volt, sőt gyakran fullasztó, de működött. Mennyi problémát hordozott, melyeket mind külön-külön kellett megoldanunk. Volt kérem feladatunk, mely kitöltötte létünk. Kínunk lehetőséget teremtett a napi panaszra nekünk, nem kellett törnünk fejünk, az életünkkel mi tévők is legyünk. Problémamegoldásaink elménk tisztán tartotta, okos fejünk a többiek elismerését is kivívta. Ha pórul jártunk a hétköznapjaink során, minket vígasztalt minden együtt érző lény, legyen az agg, vagy picinyke gyermek.

Esetleg most kívánjuk átalakítani életünk? Ami eddig kimaradt, azt most gyorsan pótolni igyekszünk? Nem, nem hiszem, ami kimaradt, az nincs, nem ismerjük, így nem is hiányozhat.

Hosszasan gondolkodom, most már hetek óta azon jár eszem, milyen vágy hajt előre. Mi készteti az emberek hadát, hogy kényelmes életét feldúlva újból párra leljen, kitéve magát a gondtalan élet elvesztésének. Azt hiszem, rájöttem, megvan, megtaláltam. A hiány, mi nem hagy nyugodni, a vákuum, mely megbolondít. Az egyedüllét, a másik hiánya, mely vákuumként az egészséges világból kirepít, a boldogságtól eltántorít. Így már értem Isten miért áldozta be Ádám oldalbordáit.