Nagyon nehéz…

Elképesztően nehéz az új élet beindítása. Nem a fájdalom, nem a gyász a nehézségek alapja, hanem az ember maga. A bőrünk rátapadt a sorsunkra, nem ereszt sehova. Az izmaink rugalma egy bizonyos kor felett már kórosan merev. Révetegen tekintünk a múltba, miközben azon gondolkodunk, miért is kellene változtatnunk. Csak azért mert egyedül maradtunk, még nem szükséges magunkat megreformálnunk.

El kell döntenünk, mit is akarunk! Mégsem. Miért kellene nekünk bármiben döntenünk, csak sodródjunk. Sodorjon minket a víznek árja, ha már nem mi vagyunk saját urunk. Mert már tudjuk, biztosan tudjuk, nem mi vagyunk.

Már nem a holtakkal, hanem az élettel kell megküzdenünk. Az élők sorába szükséges beilleszkednünk. Nagyon nehéz olyan embernek igazodnia a sorba, ki még a bankban, vagy a zöldségesnél sem tud várni hangtalan. Igazodni meg végképp kínhalál, higgyétek el nekem! Hiszen nehéz beemelnünk mindennapjainkba, hogy változni kell. Új szokásokat kialakítani, esetleg mások rigolyáit elfogadni, borzalom. 

Az volt a tervem, gyorsan leltárba veszem a férfiak piacát úgy 40 felett. Kialakítom véleményem pro és kontra viszonylatában, hogy lelkemben érő elhatározásom tudományosan alapozhassam meg. Már hosszasan töröm buksi fejem, lassan a tudomány oltárára költözöm, miközben az érzés villámként hasít belém….minek? Miért is akarom én feltérképezni a lehetőségeket, miközben a saját érzéseimmel is nap, mint nap birokra kelhetek.

A legfontosabb mérföldkő, mely maga a sarokpont is lehet, tisztázni a belső késztetést magát. Belső az valóban? Magamnak akarok megfelelni, vagy az elvárásokkal teli környezet szamárvezetőként szorít szabályok közé még?

A belső késztetés nem tréfa, az a kínos valóság, mely szerint bebizonyítod magadnak nap, mint nap, te úgyis magányos maradsz. A döbbenet, mikor rájöhetsz, az egyedüllét saját választásod eredménye, és nem a környezet szüleménye. Lehet vizsgálgatni a férfiúi piacot, csak motiváció híján az üzlet, melynek eredménye a páros élet, dugába dől.

Ifjúi éveidben mindent elkövetsz, hogy megfelelő fészek melege várja méhednek gyümölcseit. Nincs az a mihaszna férfi, ki ne tudna elkelni a primőr piacon. Minden tesztoszteron gőzben fürdőző alak, potenciális lehetősége családalapítási terveidnek. Olyan ez, mint a cipővásárlás. Amíg az üzletben válogatsz, mosolygó arccal és túlfűtött érzelmekkel pipiskedsz a tükör előtt, közben vásárlótársaid irigykedő tekintetét fürkészed észrevétlenül. Boldog vagy, a tiéd lehet, vágyad beteljesül. Akár a borsos árat is kifizeted, megveszed. Az ünnep után jönnek a dolgos hétköznapok, az első hosszabb úton sarkad bőrét a vízhólyag felüti. Lábad ujjai kapaszkodnak a természetellenes tartás fáradságával a cipőd orrát kikerülendő, miközben talpad ég. Ez kérem a párkapcsolatban az összeszokás időszaka, melynek szerelemtöltete az egekbe szökik még, de már jön a következő állomás, a kényelem érzete. Ja, hogy addigra a természetellenes lábtartásnak köszönhető a topán orrán ékeskednek a kopásnak nyomai, kicsit a sarkai is elaléltak ez idő alatt, a por a mocsok a színét alapos mód takarja, és persze a szaga, na az is kialakult már valóban. Az izzadság csípős lehelete a házasságot is ily gyorsan lengi be. Gyorsan kopottas lesz életed, de ez kedvedet nem szegi, hisz a motiváció mindezt übereli. Ifjúi éveidben keresed a herceged, ki vágyaid beteljesíti, és a fészek kényelmét előteremti, mely várja hát a drága fiókák érkezését.

Kérdem én, társat mire keresel, ha a fiókák már szemet gyönyörködtető tollakba burkolózva, szárnyaikat csattogtatva repülni tanulnak egyedül. Marad a vágy, mely mindig hajt, ott legbelül. Először annak leltára szükségeltetik, különben megfelelő pártner nem találtatik. A vicces leltár addig magára váratik.

Nem fejezem be az írást, csak próbálok kicsit rendet tenni a fejemben. Lehet, ezzel kellett volna kezdenem, akkor senkit sem bántok meg. Lehet. Bár most már bevallom, terveim között szerepelt, hogy néhány emberi lénynek nyílt konfrontáció mellőzésével beolvasok. Erre a legjobb a blogolás, kizárólag arra kellett figyelni, az érintettekhez eljusson az üzenet. A szervezés nehézkesen indult, aztán a visszajelzések alapján megnyugodhattam, a fullánkok célba értek.

Majd rájöttem, sekély a kéj, mely eltöltött, megtapasztalván a bombák betaláltak. Túl kell lépni. Mindenen túl kell lépni, még a haragon is. Amikor apám utolsó földi heteit töltötte az ágyában, szájamat tátva figyeltem, milyen emberi nagyság birtokában van. A héten töltötte volna a nyolcvanat, ha idejekorán ki nem száll az árnyékvilág társasjátékából. Unokatestvére nem, mint sokan mások sem látogatták meg, mert idejük kevésnek bizonyult, éppen valami fontos munka közepett serénykedtek, vagy csak kedvük nem volt eme remek programhoz. Persze akként is fel lehet fogni, a beteg gyorsan a túlvilágra költözött. Ugyan a látogatások jogosak lettek volna, de harag hangja apám száját el nem hagyta. Olyan jó volt hallani, úgy megy a túlvilágra, hogy lelkét semmi sem mérgezi. A megbocsátás megint csak az itt maradókat terheli.

A gyászolók küzdenek a szomorúsággal, és leginkább magukkal, aztán birokra kelnek mindazokkal, akik a megbékélésre fordított idő kiterjedését nehezményezik. Olyan jó haragudni az élőkre, hiszen a halottba már belerúgni átvitt értelemben is fölösleges, így a bánat feldolgozásaként remek bűnbakokat lehet választani az élő populációból. Pompás a vad düh kiterjedése, mely mindazokra irányulhat, kik valaha az életedben fontosak voltak. Annyi minden táplálhatja az égető tüzet, melyet az ember lelkében a bánat gerjeszt. Gyújtószerkezetként elég csak annyi, valaki gyakran keres, vagy a telefont még csak fel sem emeli. Aztán kiválóan használható, mint katalizátor, ha más nem segít, nem keres, esetleg az agyadra megy a puszta jelenlétével.

Aztán, ahogy múlik az idő, ráébredsz, hálás lehetsz Istennek, nem kergültél meg, a bánatod túlélted. Most már örülök, hogy az özvegyek életkilátásait taglaló statisztikákat csak utólag ismertem meg.

Eljön az idő, amikor már nem is érted, mi volt a probléma veled. Érdekes, de a Kedves emléke nem is tépi lelked, nincs szomorú gondolat, vidámság minden nap. Amikor a vajúdó anya a szülőágyon segíti világra gyermekét, a kín, a bizonytalanság, és a kétségbeesés próbálja mérgezni lelkét, de abban a pillanatban, mikor az új élet sírásra nyitja száját, minden rossz gondolat és érzés tovaszáll. Az élet születésénél ez egy elvágó pillanat, míg annak múlásánál ez az érzés az időben tovább halad. Embere válogatja, mikor jön el az idő, de az érzés a lélekbe elvágólag üti fel fejét. Utólag sem a vajúdás kínja, sem a gyász súlya fel nem idézhető, a merengő tekintet mindig a jövőbe tekintő.

Mintha homlokon vágnának, állsz döbbenten, réveteg tekintettel merengsz a nem látható jövő felé. Merre menjek, most mi legyen? Pál apostol Timóteushoz írt első levelében hosszasan elemzi a feltárulkozó lehetőségeket. Ha életkorod, már előrehaladott, idődet fordíts az imádság megélésére, ha fiatalnak vagy mondható, úgy találj párra, házasodj.

No, úgy gondolom, ezt a dilemmát mindenki saját hatáskörben eldöntheti, imádság, vagy jöjjenek a faszik. Jó magam, még töprengek talán kicsit, hiszen korom szerint a helyzetem határeset. Javaslom, nézzünk széjjel a piacon, majd döntünk, ha úgy akarunk.

A Minden végzet nehéz című film eseményeit bemutatva hallhatjuk többször: lezárás… nem tudom, legalábbis úgy emlékszem. Jack Nicholsont ki nem állhatom, nézni azt az önelégült képét egyfolytában, rettenet. A film mégis valahogy a kedvencemmé válhatott, valahogy. Talán a női főszereplő, Diane Keaton miatt, remekül tudja megtestesíteni a középkorú, értelmiségi nőt, aki úgy átlagosan egyedül maradt. Aztán a főszereplőnek van egy húga is, aki ugyan világ életében egyedül lehetett, mégis remek párválasztási tanácsokkal tudja ellátni tesóját, na mindegy.

Drága özvegyek, ahhoz hogy Diane mintájára becserkésszük a vénülő, nőcsábászunkat, aki elalél a tudattól, hogy ő maga milyen nagy csoda, előbb le kell tudjuk zárni a múltat. Ha a két év elég, akkor végjáték.

Felemelő, amikor szembesülsz azzal, az egyedül maradásod okán, már nem rág a fájdalom. Először csak érezhető, elengedi kezed a kín, de a szorongás kicsit nálad még elidőz, hátha a levegővétel csak átmeneti, hátha visszaránt a borzalom, erőt vesz rajtad a depresszió. Jogos a gondolat, hiszen az elmúlt idő alatt többször váltotta lelkemben magát a bú és a kitörő lelkes hangulat. Bensőmben birokra kelt a mánia a mogorva depresszióval, még szerencse, hogy nem alakult ki a bipoláris elmebaj. Az idő múlásával százalékosan nőtt a boldog pillanat, de azért a csontig hatoló szomorúságból is akadt gondolat. Aztán jött a várva várt időszak, a múlt elenged, csak kedvesen utánad integet. Javaslom mindenkinek, ezt a melengető érzést várja meg, érdemes!

Nem tudom, mekkora a gyásznak foka, ha életed választottja csak számodra halt meg, mások drága életét figyelemmel követhetik tovább. Most utólag talán még azt is ki merem mondani, könnyebb a halottat elengedni, mint az elvált társsal békét kötni. A halál angyala segítségedre siet, hogy kínod, lelkedet ne eméssze meg. A vég pillanatában annak a lehetősége is megszakad, hogy drága jó embered az élet borsát orrod alá törje tovább, csak hogy biztosítva legyen általa állandó szórakoztatásod. Mondhatni, nem táplálja senki a családi perpatvar tüzét, szufla hiányában mindenképpen kialuszik az. Persze nagyon fontos gondolat, hagyni kell a vihart, hagy tombolja ki magát, amit csak lehet, romboljon le, égessen porig, kár küzdeni ellene, ami nem minket illet meg, azt Isten úgyis elveszi.

Hagyni kell, a gyűlölet járja át testünket, lelkünket, hangunkat se emeljük fel ellene, tűrjük némán, éljük át teljes odaadással. Haragudjunk, ha kell mindenkire, járja át a bensőnket a kín septibe, de mindvégig tudnunk kell, egyetlen borzalom sem tart örökre.

Életem három meghatározó alakját ragadta el már a halál mellőlem, attól függően, a rokoni kapcsolat mennyire közeli, változik annak az időnek intervalluma, amely szakaszban a kín kitapintható, a gyász mardosó, kézzel fogható fájdalom. Amikor is lélek lecsendesül, életbe lép a következő fokozat, a szívünkben élsz tovább hangulat.

Az örök élet kezdete, mindig mosollyal teli. Ha nagymamámra, vagy apámra emlékszem, életvidám arcokat látok. Látom gyönyörű arcukat, hallom csengő hangjukat, szívemig hatol gurgulázó kacajuk. Már látom férjem arcán is igéző mosolyát, hallom barátságos hangját, ahogy kedvesen szól hozzám. Megy a réten, szép a fű, távolban a mesés hegyek vonulnak, csicseregnek a madarak, miközben integet, és biztosít, mindenben megsegít, figyelemmel követi életem, de elenged, nem lesz velem, mikor nem akarom, azt ott egyedül élem meg, mert szeret. Így csak azt mondhatom, vigyázz magadra Jack, mert megyek, lerántom álarcod, nem leszel te öntelt kurafi, hiszen most zárom a múltat, ha kedvem szottyan hozzá, feldúlom a jövődet!

Már tudom, két év az elég. Annyi kell ahhoz, hogy ismét felépüljön az élet. Az egy év kevés, még a gyászra sem elég.

A két gyerekem egymás után hamar érkezett, lehet a 21 gramm mintájára alakult a várakozó 21 hónap. 21 hónap elég, hogy új lélek üsse fel fejét. A pindur születésével a nagyobbacska regresszióba esett, fejlődésük hosszasan a koordináta rendszer negatív tartományába leledzett. Nagyon egyedül voltam én akkor is a bajjal és problémával, hiszen a gyermeknevelést a férj magáénak ritkán érzi, mint játékot az asszony gyorsan felfedezheti. Egy síró és egy másik üvöltő, taknyát nyelő fiúcskával karomban éreztem, legjobban az idő múlását kell sürgetnem. Míg csecsszopó gyermekem függött rajtam mámor ittasan, addig a nagyobbik pofával ment neki a falnak. Persze az ember gyorsan beletanul, amin változtatni nem lehet, az nem is lényeges, csak az adott napot élje túl. Gyakorlott anyák nyugtattak serényen, ahogy a kicsi a kettőt betölti, már a helyzet nem is pokoli, mire a háromhoz eljut, a családban az élet ismét mennyei.

Két év, két teljes év, ha előtte állsz, egy örökkévalóság, ha magad mögött tudhatod, csak egy pillanat. Ha a tragédia napján valaki azt mondja neked, a fájdalom 24 hónap alatt elillan, ezen információ megnyugvást nem hoz, hiszen 730 reggelen kell az ágyad elhagynod, kínkeservesen. 17 520 órát azzal töltesz el, hogy magad újraépíted. Utólag, persze semmiség, egy kaland, pusztán egy vadvízi túra, mely mind a lelked, mind az izmaid megdolgozza.

Majd még néhány hónap, és esel az elgondolkozóba, mi legyen, merre menjen az ember lánya? Milyen irányt vegyen az élet folytatása? Kell egyáltalán változtatni, vagy minden jó, ahogy van?

Ennyi idő alatt, már megismerted önmagad, tudod, mire vagy képes egyedül, tudod, mi szórakoztat, és mi az mi kiborít. Erős lettél, szinte legyőzhetetlen, tudod, boldog lehetsz. Igazából akarod ezt? Mit akarsz, mi legyen? A kérdések, az útvesztők, ez az egész ismét kiborít. Miért kell változtatni, hiszen minden úgy jó, ahogy van.

Aztán hirtelen, kiviláglik az értelem, amit eddig tettél, az pusztán egy kis életpótlék. Bután bámulok, miután rájövök, az elmúlt 104 hét alatt pótcselekvés képen, a munka frontján majdnem legyűrtem nemzedékem. Rohanok előre esztelen, mindent bevállalok, csak időm ne legyen az életre, magára. Mint mozgó céltábla a golyót, keresem a feladatot, mely annyi munkát adhat, hogy esélyessé válhatok megrogyni alatta.

Aztán felszáll a köd, láthatóvá válik a láthatár, csalogat a külvilág. Az a baj, zűrös odakinn, a nap kicserzi bőrödet, a nyakadba eső is eshet, a sárban bármikor lábadat összepiszkolhatod. Maradni kellene a szobában, a melegben, tespedni a kényelemben, amíg lehet, míg jön a végtelen.

Ismét egy hónap eltelik, az életed megállíthatatlanul, napról napra változik. Már nem csaphatod be önmagad, te boldog vagy. Boldog vagy önmagaddal, kibékültél a sorsoddal, a jövőd építed megállíthatatlanul. Berendezkedsz, de mire is? A játékra, a társra, vagy a magányra? Nem, nem, és nem, egyikre sem! Megvalósítom önmagam, ahogy azt már eddig is megszoktam. Semmi újat nem teszek, csak kiporolom lelkemet, egyenes háttal megkezdem ismerkedésem a nagyvilággal. Bőrömet nem adom, magamnak megtartom, de egy picikét megsétáltatom, miközben mindenkinek megmutatom, szép az élet, színes a világ, mindenkiben benne lapul a boldogság, csak találj rá.

Magyarországon a lakosság egynegyede egyedülálló. A házasságok már több mint fele válással végződik, melynek beteljesülése előtt megjelenik a felek között a magány. Ha matematikailag bohóckodunk kicsikét eme axiómaszámba menő állításokkal, akkor szinte érezzük, ahogy ránk nehezedik a párkeresők tömege. Ha mész az utcán, a szembe jövő felnőtt lakosság nagyjából fele, tehát minden második járókelő egyedül, vagy kapcsolati magányban él, miközben lehajtott fejjel, vagy fürkésző tekintettel halad földi útján a jövő felé. Statisztikák szerint a 40 év alattiak táborában a felek számaránya egyensúlyt mutat, míg a középkorúak esetében a nők túlreprezentáltsága jelenik meg. Persze hozzáteszem, a felnőtt életem küszöbén átlépve kialakult bennem az a nézet, kizárólag abban a statisztikában tudok hinni, melyet magam hamisítottam meg.

A fenti eszmefuttatás magában hordozza, ha az utcán hömpölyög a jobb párkapcsolati jövőre vágyók serege, akkor a saját szűkebb családi, baráti, ismerősi körünkben sincs ez másként. Lássuk be, mindannyian álmodozunk szabadidőnkben, egy szappanoperára hajazó történetről, ahol nincs magány, intrika, csak a túlfűtött buja vágyak beteljesülése és az örök szerelem. Persze az egészségesebbje, felébredvén, arcára kiülő mosollyal munkához lát, és beteljesíti a felnőtt, okos életben önmagát.

Tragédiámat megélve, az első időben az agyamból, szemgödrömön keresztül ki sem láttam. Lekötött a nap huszonnégy órájában a sebeim nyalogatása. Az ingerek bensőmbe kizárólag megszűrve és a szívemen keresztül érkeztek. Amikor oszlani kezdett a köd, láttam meg másokat, tudtam érzékelni a látottakat és hallottakat. Hirtelen megvilágosodván döbbentem rá arra, milyen jó dolgom is van a világban. Észre kellet vennem a magányos pasasokat, akik látványosan kínlódnak. Be kell vallanom elszórakoztatott eme tartalom szemrevételezése hosszasan. Hazugság lenne azt kijelenteni, egyszer sem játszottam el a gondolattal, milyen is lenne velük a hétköznapokat megfűszerezni. Sajnos odáig nem jutottam, hogy akár csak eggyel is felvegyem a fonalat. Olyan volt ez az érzés, mintha a hűtőm lenne teli készre főzött falatokkal, ugyan az elkészítés módja, vagy a tálalás mikéntje nem feltétlen kedvemre való, a kinézet, a megjelenés időnként hervasztó, de a frigó mégis teli, kajáért a boltba nem kell lemenni.

Jött a következő stáció, a hűtő tartalma fogyásnak indult, ugyan kedvem a csipegetéshez nem jött meg, de milyen dolog is az, ha valaki rájár a kajámra. Holmi idegenek, a hátam megett „dézsmapockot” játszanak. Nagyon fura az az érzés, amikor a környezetedben fellelhető ellenkező nemű egyedek sorra elkelnek, talán a statisztikára rácáfolva csupán te maradsz pártában.

Hosszú volt az az út, mire oda jutottam, amit én nem eszem meg, azt a falatot másnak átadjam. Sokáig maradt meg buta ragaszkodásom, inkább rohadjon rám a kaja, de azt más ne lássa. Aztán jött egy tiszta pillanat, és a buta érzés elszaladt. A szabad préda megszűnése lelkemet nem érintette meg, egészségesen ki tudtam mondani, ha nekem nem kell, vigye valaki.

A következő mérföldkő, mikor szembesültem azzal, legjobb, ha ajtót nyitok, menjen ki merre lát. Persze ezen érzés kialakulásához elengedhetetlen volt szembesülni a valóval, csak az arany, ami kortalan. Inkább megízlelem más hűtőjének tartalmát, hiszen mint tudjuk, a szomszéd frigója mindig élményekkel teli. Az újrafelosztás mennyei!

Álltam a szupermarket pénztárában, a sorban. Előttem pakolt a futószalagra egy faszi, amikor a helyzet okán, egymás személyes szférájába kerültünk, az volt az érzésem megboldogult férjemmel közösen vásárolunk. Az arcomat a pénztárgép felé fordítva megcsapott a fröccs és a sör savanyú szaga, mely a pórusokon keresztül törekszik a külvilágra. Amikor a savanyú keveredik a cigaretta édeskés illatával, kész a már megszokott kombó. Ha becsukom a szemem, lélekben velem van a Drága a valóságban. Szépen lassan emeltem tekintetem az ismerős illóanyagot kibocsátó felé. Először a ruházatát vizslattam, majd a magassága szúrt szemet. Teljes a hasonlóság. Még hajának sűrűsége, illetőleg annak hiánya a brezsnyevi nyakon is visszaköszön. Aztán a kezek, a tömzsi ujjak, melyek kotorásznak, majd pakolnak, maga a döbbenet. Honnan ez a hasonlóság, emberek? Persze a megvásárolni kívánt szajré sem idegen, hiszen az előállított szagnak utánpótlása megkívánja a beszerzést magát. Nyájasan szól a pénztároshoz, érdeklődik, kapcsolatot tart a közönséggel, lehet most csak azért, hogy hangjától elaléljak. Ugyanaz a dörmögő hang. Felemelem tekintetem, az arcába nézek, velem szemben a kedves barna, boci tekintet. Mielőtt végleg elalélok, a szokott mozdulattal farzsebébe nyúl és kiveszi lapuló pénztárcáját, itt véget ér a varázslat. Buksza, soha, a pénzt farzsebbe gyűrve kell tartani, majd fizetéskor gyakorlott mozdulatokkal átforgatni a bankók tucatját. Az aprót tenyérbe helyezve érdemes kínálásra nyújtani, míg a pénztáros kedvére válogat, addig emberi közelségben búgó hanggal, megnyerő fellépéssel varázsolni lehetséges. Az a megnyerő tekintet, a kedves mosoly genetikailag kódolva van, hányszor láttam már én az utódokon.

Telnek a hónapok, majd az évek, és még mindig élő a zsáner, mely annak idején bennem megragadt. Mindig mondjuk, nem számít a külcsín, szóra csak a belbecs érdemes, aztán előkerülnek azok a kedves tekintetek és a halandó ember gondolkodása megreked.

Vajon meddig él a kép az özvegy képzeletében tovább? A retina örökre betelt talán? Miért nem gyönyörködtet a változatosság, miért nem akad meg szemem az alacsony, szikár szőkéken? Miért keresem ösztönösen a múltban megszokottat?

A sorsom összehozott egy magas barna mackóval, kinek borostás ábrázata meleg, barátságos tekintetet rejtett, szinte utópisztikusan. Találkozásunk pillanatában nem is értettem, most tulajdonképpen mi van. Mindent elkövettem, csak észre ne kelljen vennem az emberemhez hasonló szerves szerkezetet. Majd mikor közelségét már nem hagyhattam figyelmen kívül, próbáltam meggyőzni magamat, ez nem velem történik, ez nem lehet az én életem. Okosan fókuszálni kezdtem a belső tulajdonságok deficites voltára, jöjjön csak elő a másik kanyhalósága. Aztán a sors második alkalmat is felkínált serényen, lehetőséget adva belsőm rezdüléseinek önvizsgálatára. Csacsogás közepette, mindvégig birokra keltem az érzéssel, mintha a mackót láttam volna már valaha. Egy kicsit utána nézve jöttem rá lassacskán, az ismeretségünk már másfél évtizedes múltra tekint. Jött a megnyugvás, nincs itt semmi gond, nem volt nagy hatással rám a múltban.

A következő mérföldkő egy barna bőrű figura, szemrevaló porhüvellyel. Az érzést, melyet látványa bennem keltett, már csak hangos kacajjal voltam képes megsemmisíteni. Előttem a zsánerem erős pigment változatban. Micsoda test, micsoda küllem, sugárzik belőle az erő és a majdnem értelem. A szocializálatlan gondolat felszabadította múltamat. Rendben lesz itt minden hirtelen, talán csak a múltat keresem. Keresem, mert biztosan szeretném tudni azt, lezárult-e végleg a történet, és talán újba kezdhetek. Ha látok egy hasonlatos alakot, kutatom, a sors megismétli önmagát, vagy elenged örökre. Egyet biztosan leszögezhetek, a pórusok édeskés savanyú illata már régen nem vonz, mondhatni elereszt.

Elhatároztam, kiírom magamból az érzéseimet, hiszen az gyógyít. Nem forgatom lelkemben a történteket, megosztom másokkal, segítő szándékkal, hogy okuljanak. Gyászom kezdetén néha olyan érzésem támadt, mintha lassan az elmém bomlana, majd mikor utána olvastam a lélek dolgainak, szembesültem a valóval, nem vagyok különleges. Normálisnak mondható, ha a borzalom időszakában az ember abnormálisan gondolkodik.

Persze, különleges vagyok, igen különleges, hiszen születésemtől fogva tudok idióta lenni, elmebeteg módjára viselkedni. Könnyen csacsogok mással, szóba állok bármilyen félelmetes alakkal, leszólítom az embereket, ha véletlenül nem értem mit beszélnek egymással, hát rákérdezek. A minap a villamoson utazván pördült mellém egy fura alak, ki a hajléktalanok újságját próbálta népszerűsíteni, az utazók lelkében együttérzést kelteni. Kiszúrván engem a tömegből, mellém penderedett, gyorsan elmesélte munkájának eredményét, életének folyását, vázolva a szociális háló szövésének hiátusát. Olyan kommunikatívan vagyok képes ülni, hogy főhősünk tolakodásnak vette, amint az utazó közönség, helyzetét átérezve adományokkal kereste meg személyét. Jelezte az adakozó kedvtől dagadó keblű polgároknak, sorukra várjanak, most ő mesél, majd megálljt parancsolván a kedves embereknek tovább haladt. Főhősünk távozását követően polgártársaink szomorú tekintetüket rajtam legeltetvén várták egyetlen szavam, hogy adományaikkal engem megtámadjanak. Szeretném kihangsúlyozni az elmesélt eset során kizárólag a testem beszélt, mely mindvégig mozdulatlan maradt. Így nem is csodálkozom azon, az elmúlt időben hányan próbáltak megmenteni engem, ajánlva sok-sok lehetőséget, melyek gyásztól mérgezett lelkemben enyhülést eredményezhetnek.

Vannak, akik a testemet alkotó nemes- jeles molekulákra fókuszálnak, mások csak a lelkem békéjét teremtenék meg, hiszen tudvalévő, ép testben ép lélek és nem csak épp, hogy élek. Figyelni lehet a hajam hosszát, a körmöm színét és formáját, vagy a testem súlyát. Aggodalomra adhat okot, ha magamnak rendszeresen új ruhát nem vásárolok. A lenőtt fürtök fejemen, megengedhetetlenek, a megfakult, vagy töredezett körmök elkeserítők, de testem súlyának kilengése is vér ciki. Fogyásom esetén felmerül, talán a bánat marja csontomról húsom, félni kell, betegség lesz a végzetem. Amennyiben egy-két kilót felszedek, gyorsan kiderülhet, magányomban eszem. Egy-egy megosztott képemen szomorúságot tükröz tekintetem, arcom színe, esetleg nyúzottsága, beteges. A rólam készült fénykép némasága mindenkép melankóliát feltételez.  

A jótevők serege harcra készen áll, tanácsaik tárháza kifogyhatatlan. Mindenki tudja, mi a jó a másiknak, hiszen kibicnek, mint tudjuk, semmi sem drága. Szerencsére az idegenek rám tekintve, már semmi rosszat nem feltételeznek. Szerintük a hajam dús fényerdő, körmeim kinézete játékot tükröző, alkatom megnyerő, és persze tekintetem igéző. Igéző, mint ahogy azt régen környezetem is felfedezte már, hiszen tenger mély tekintetem mindig pajkosan kacsint a külvilágra.

Drága jó barátaim, kérlek benneteket, ne mentsetek meg engemet! Hagyjatok élni bátran a nagyvilágban! Tudjátok, ha kell, magamat mentem meg, rutinosan a hajamnál fogva rántom ki a depresszióba süllyedő testemet, ha megunom a helyzetet. A sok kéretlen tanács annak jó ki adja, tudjuk jól, így mindenki a mondókáját tartsa meg! Arra se számítsatok, nálam féktelenül ventilálhattok, a lelkemen keresztül tiporva a magasba szállhattok. Ígérem, azért én nem leszek boldogtalan, hogy ti győztesnek érezhessétek magatokat eme árnyékég alatt. A megnyugvás, a lelki béke belülről fakad, mindenki tőlem annyi támogatást kap, mint az a bizonyos hajléktalan apa.

Amikor egyedül maradsz, mindenki úgy próbál rajtad segíteni, hogy megmondja a tutit. Kibicnek semmi sem drága, kinyílik az ötletek tárháza. Fantasztikus gondolatok kerülnek napvilágra, új szabályok indulnak hódító útjukra.

A csökönyös özvegy persze csípőből mindent elutasít, mert dacos, haragszik a világra. Haragszik a sorsa miatt, de gyakran a ritka szitán is átlát ám. Olyan, mintha egy gonosz emberi kísérletben szerepelne nyúlként, minden segítő vizslatja, hátha használható a tanácsa.

Iskolapéldaként említhetem, amikor is az első özvegyi tavaszon kedves hittársam megkérdezte, megmetszettem-e már a fákat, illetőleg hogyan is állok a lemosó permettel. Persze a drága embert beborította a belőlem kifakadó nyálam permetje, melyet a bensőmből feltörő őrületes kacaj indított be. Még csak restellni sem tudtam viselkedésemet, annyira elveszítettem társalgás közben a valósággal való kapcsolatomat. Beszélgetőpartnerem arcát, majd szemüvegét tisztába téve, folytatta eme diskurzust, felvilágosítva buta elmém, ha a kerti munkákat időben el nem végzem, a természet megbosszulja azt, szűkösen méri ki számomra a termést. Gurgulázva zártam le az érdekfeszítő témát, mondván, legalább a betakarítással nem gyűlik meg a bajom. Természetesen a gondolattal hosszasan eljátszottam, amint munkából hazaérve bányászlámpát szerelek homlokomra, a permetező tartáját hátamra vetem, miközben laza, mégis határozott mozdulatokkal kezelve a láncfűrészt, mint manikűrkészletet, fazonra nyírom a fákat. Az egyik lehet szögletes, a másik akár mandula alakú is. Talán, ha permetezés gyanánt körömlakkal szórnám be az ágakat, még képzőművészként is áruba bocsáthatnám magamat.

Másik kedves ember az első szabad ősszel, a hideg beálltával tudakolta kedvesen, mikor kezdek hozzá a csatornázás munkálataihoz. Őt már rutinosan szereltem le, mondván, éppen robbantó szakembert keresek, aki a fagyott földet most kissé meglazítaná, hogy hétvégén az ásás nekem már könnyebben menjen. Persze a kibic, javított eszesen, gyorsan fűzte tovább gondolatát, a felkészülési munkálatokra gondolt természetesen. No, azzal jól állok, nyugtattam meg én, az előszobában, rajtra készen térdelek, várva a csatornázási művek embereit, akik a hegyen a gerincet előbb kiépítik.

Most úgy tűnhet, halogatásban lettem király, pedig vannak fontos dolgok, melyekben megelőzöm saját korom. Amikor a milliós kazánom a nyáron meleg vizet nem szolgáltatott, még pirkadat előtt szerelőt kerítettem a kialakult helyzet orvoslására felhívva. Mire kiderült, a falu gázszolgáltatása a vezeték erőszakos megrongálódásának okán szünetel, már én túljutottam a szerkezet karbantartó átvizsgáltatásán, majd azzal a biztos tudással zártam a napot, a hiba nem az én készülékemben van.

Tudom én mi a fontos, és mi az, ami szót sem érdemel, csak az első egy-két év nehéz, míg életképessé válok. Mint egy kamasz, keresem önmagam, számoljam fel működő környezetem, hogy majd a saját szabályaim szerint éljek.  Remek ám az építkezés, de nehéz, ha a tereprendezést még a bontás is megelőzi. Ilyen helyzetekben bizony életveszélyessé is válhat a terület, az anarchia felüti fejét. A kamasz is ül besötétített szobájában, miközben kirekeszti az életet, negálja a szabályokat, minden rendszert elutasít, felszámol, önmaga keresése közben.

A múltat fel kell számolni, hogy induljon a jövő. A kamasz felnő, az özvegy is megszelídül, felépítik az életüket a régmúlt bevett, újszerű szabályai szerint.

A szülők mindig tudják, mi a legjobb a gyereknek. Magam is így vagyok ezzel, aztán vannak megvilágosult pillanataim, amikor persze szégyenbe süppedek. Tudom, okos ember lévén, kölkeimben benne van, aminek lenni kell az élet dicső megéléséhez. Van az az életkor, amikor magukra kell hagyni döntéshozataluk közben az utódokat. Persze ez egy roppant nehéz gondolat.

Az anyai jó tanácsok végig kísérnek minket egy életen át, szerencsés esetben persze nem fókuszálnak egyetlen élethelyzetre, annak megoldási javaslatát szajkózva unós untalan. Lássuk be remek témát ad beleszólásra ösztönözve a párválasztás kérdése, ha a helyzet úgy hozza. Ki lehet választani a csemetének az első párját, vagy ha nem sikerül a döntésben szerephez jutni, lehet a választottat kritizálni egy életen át. Természetesen a magtalannak okos tanácsok adhatók agg korig akár. No de az özvegy helyzete a kifogyhatatlan pártanácsok tárházát hordozza magában.

A lényeg, hogy a javaslat hamar készen álljon, lehetőleg még a házastárs meleg teste mellett legyen már újabb pár kijelölését érintő megoldás a helyzetre. Megbeszélés szóba sem jöhet, hiszen a beleszólás is utópisztikus varázslat.

A magára maradott természetesen kiszolgáltatott, addig kell ütni a vasat, míg terhelt az összes gondolat. A lényeg, vesztest és kitaszítottat csinálni a magára maradottból. Fontos, hogy az özvegy önbizalma megsemmisüljön, mely legjobban úgy hozható tető alá, ha az emberekbe vetett hite is félárbocra kerül. Ez a legdöbbenetesebb lecke, mely ért az elmúlt időszak alatt. A segítség merüljön ki a tehetetlenség érzésének táplálásában. Tehetetlen vagy a hétköznapi dolgok megoldásában, mely esetében addig kapsz segítségre ígéretet, míg meg nem próbálod beváltani azt, és ugyancsak tehetetlennek bizonyulsz életed fontos dolgainak megélésében doszt.

Esetemben is hamar jött a környezet tanácsa, volt jelölt azonnal. Akadt egy ember, egy szarházi, aki említésre sem volna méltó, egy beteg jellem, aki a feleségének sem volt jó. Egy tanult, társadalmilag elismert, aki a megmentő álarca mögé bújva ólálkodik a Világban.  Mindenki a számára tetsző orcát fedezheti fel e képmutató alakban. Persze sokat segít a vélemény kialakításában, az alkoholszint mérő műszer állása, mely a két szemgolyó fókuszálásának egy pontbeli találkozása bemérésén alapul, azaz a korhely lát-e még az orra hegyén túl. Amikor számomra verbalizálta eme remek lehetőséget a drága környezet, nem győztem kapkodni a lélegzetet.  Hónapokon át győzködtem mindenkit, ez a buta gondolat nem segít, ez a férfi nem megnyerő, az ötlet, hogy vele legyek, minden, de nem felemelő. Mondhatnám, uram forog a sírjában, de mivel csontja őrlésre került, így legfeljebb hurrikánt játszik a tejfölös ibrikben. Drága emberem hányszor mesélte kedvesen, hogyan törte össze magát autóval ez a fedhetetlen, vagy hogyan verte meg az utcán haladva feleségét, miközben annak haját cafatba marta férfiúi erős karja. Azt is hallottam elégszer, milyen ügyesen bánik a disznóölő késsel, ha éppen úgy érzi, a gyengébbet fegyelmezni kell.

Hát ezt a földi csodát szánta nekem szerető népem, így hónapokon át győzködhettem őket kedvesen, köszönöm szépen, ebből nem eszem. Hiába minden, jöttek a szembe könnyet csaló történetek, majd csak jobb belátásra térek. Remek esetek, melyek szemem előtt elevenedtek meg, ez a férfi, ez a nemes, még számomra meglehet. Titokban engem szeret, legyek egy kicsit kedvesebb. Majd jött a nagy nap, amikor is hősünk új párra talált, oltár elé vezetve az arát, döbbent meg a család, nem küzdök érte, boldogságtól ragyogó arcom, nem torzul el. Az amerikai filmeket idéző jelenetre, mely az esküvőt bojkottálja, számítani fölösleges. Éljen az ifjú pár felkiáltással megyek utamon tovább.

De sajnos nem itt van történetünk vége, mert a tanácsadóm, az ifjú férjen számom kéri választását, kierőszakolva a jámbor ember haragját. Társaságban addig feszítik a húrt, míg kimondásra kerül nevem, mint szitokszó, a nő, aki férfiembernek nem megnyerő. Nem kellek egy jellemnek, ez jó! Brávó!

 Így a feladat teljesítésre került, kikosaraztak, megsemmisülhettem anélkül, hogy versenyre keltem. Persze ennek az a lényege, családi körben hangoztatni kell, én vagyok az élet vesztese, az önbizalmam legyen a mozsár alján összetörve.

 De ne már! Ebben a játékban nem veszek részt, majd meglátjuk, Ki nevet a végén…

No, az asszonyok, azok remek szaglással bírnak ám. Te még fel sem eszméltél bánatodból, úgy érzed, a kín alatt összeroppan tested, arcod szürke fátyola még nem engedi, hogy nagyra tárd szemed, de a gyülekezet fehérnépének, félelemmel teli gondolatai már bensődig hatolnak.

Amíg szürke vagy, betegesen beesett az arcod, férfiszemek csodálhatják testedet az Istentisztelet alatt a padok között. A lényeg az, köszönni nem lehet, az asszonynép meg ne neszelje érdeklődésüket. Azt gondolom, a férjek erkölcse feddhető, de ez számomra nem felemelő. Ezek a népek eddig sem keltették fel érdeklődésemet, mint emberek, nem tetszenek, férfiként sem megnyerők. Egy kisfalu nagyemberének tekintete rendre engem keresett, hogy férfiúi ösztöne bennem leljen menedékre. Nem zavarta őt a férjem jelenléte sem annak idején. Persze stírölés közben okosan, az asszonyát karolta át ő, mutassa minden szuszogó földi cimborájának, helyzete milyen megnyerő. A fönti Főnök látja mind az erkölcstelen jellemét, de az kézzel nem fogható, így számára a hit ereje sem visszatartó. Nézésben és bámulásban versenyt lehetett volna hirdetni, a kérdés csupán a motivációt illeti. Először az futott át agyamon, nézik, mikor mondja fel a testem és a lelkem a szolgálatot. Persze bennem az is felmerült, megvetéssel néznek rám, mert az özvegység bélyeg, az uram arcmása talán a homlokomra ráégett. Akkor jöttem rá, nagy a baj, amikor egy gyönyörű vasárnapon, túl a hat hónapon, az egyik hívő asszony a templomba belépve, torz arcvonást magára erőltetve, a sorba lépett mellém, majd rajtam átvetődve, teste minden erejével lökte mellőlem el emberét. A férj, ki nehezen bírta oldalbordáját talpon megtartani, próbált kedvesen mosakodni. Elmondta e drága jellem, miért foglalt helyet mellettem, miért is volt az jó gondolat. Persze az ara, fel nem foghatta, miért szuszogok a díszhím mellett, az évek óta megszokott helyemen. Ott álltam, tátva maradt szájjal, miközben magam is birkóztam még a gravitációval. A hölgynek nagy volt a súlya is, nem csak az ereje, mondhatni nem a személyisége tepert le. Hirtelen megnémultam, hangtalanul tátogott a szám, majd eltorzult az orcám. Aztán észhez tértem gyors ütemben, az agyam megelőzte hangszálaim, csak a szemem beszélt. Fontos volt csöndben maradni, kínos lett volna megszólalni. Mit kellett volna mondanom? Mivel nem alázom meg hívő társaim? Mondjam ki, nézzen már a férjére, majd szálljon magába, ne sértsen meg a lehetőség gondolatával sem! Esetleg jelezzem, talán a fiát féltse tőlem, az okosabb! Vagy, emlékezzen vissza a férjemre egy pillanatra, akkor belátja, az ura nem lehet a zsánerem. Nem, nem, nem szóltam egy szót sem. A lelkem sírt némán, miközben úgy éreztem, ennél megalázóbb már semmi sem lehetne.

Ez volt az a nap, amikor szembesültem azzal a Föld népe számomra kettészakadt, férfiakra és nőkre. Rá kellett jönnöm, nem egyedi eset, hogy a feleségek testükkel védjék tőlem emberüket. Volt, aki csak nem engedélyezte a köszönést, mások a látást is megakadályozták. Persze a nagytöbbség csak a társalgást tette lehetetlenné. Amikor ezt az átalakulást előrevetítette egy özvegytársam, nem hittem neki. Nem hittem el, hogy lesz olyan helyzet, amikor engem egy közösség magából kinézhet. Ha nem adok rá okot, nem közösíthetnek ki, hiszen egy jellem vagyok, aki magas erkölcsi normák szerint éli életét.

Iszonyú megélni azt a helyzetet, amikor rájössz, az özvegyet vagy sajnálják, vagy megvetik. Nincs középút, mert nagy a félelem. Kérdem én, miért mérgezi életüket az önbizalom hiánya, miért gondolják magukat kevésnek, miért gondolják, hogy a harmadik bármikor beléphet? Talán rossz az életük, vagy pusztán boldogtalan a létük? Hát mondom én, tartsák meg maguknak a mindenük, hiszen másnak nem kell, nem hogy nehezen, de könnyen sem.

Gondoltam én egy pillanat erejéig, legalább játszani kellene egy picit, ha már így megkínáltak a gondolattal. Az a baj, eljátszani még a gondolattal is sértő, nem a férjurakkal.