Már tudom, két év az elég. Annyi kell ahhoz, hogy ismét felépüljön az élet. Az egy év kevés, még a gyászra sem elég.

A két gyerekem egymás után hamar érkezett, lehet a 21 gramm mintájára alakult a várakozó 21 hónap. 21 hónap elég, hogy új lélek üsse fel fejét. A pindur születésével a nagyobbacska regresszióba esett, fejlődésük hosszasan a koordináta rendszer negatív tartományába leledzett. Nagyon egyedül voltam én akkor is a bajjal és problémával, hiszen a gyermeknevelést a férj magáénak ritkán érzi, mint játékot az asszony gyorsan felfedezheti. Egy síró és egy másik üvöltő, taknyát nyelő fiúcskával karomban éreztem, legjobban az idő múlását kell sürgetnem. Míg csecsszopó gyermekem függött rajtam mámor ittasan, addig a nagyobbik pofával ment neki a falnak. Persze az ember gyorsan beletanul, amin változtatni nem lehet, az nem is lényeges, csak az adott napot élje túl. Gyakorlott anyák nyugtattak serényen, ahogy a kicsi a kettőt betölti, már a helyzet nem is pokoli, mire a háromhoz eljut, a családban az élet ismét mennyei.

Két év, két teljes év, ha előtte állsz, egy örökkévalóság, ha magad mögött tudhatod, csak egy pillanat. Ha a tragédia napján valaki azt mondja neked, a fájdalom 24 hónap alatt elillan, ezen információ megnyugvást nem hoz, hiszen 730 reggelen kell az ágyad elhagynod, kínkeservesen. 17 520 órát azzal töltesz el, hogy magad újraépíted. Utólag, persze semmiség, egy kaland, pusztán egy vadvízi túra, mely mind a lelked, mind az izmaid megdolgozza.

Majd még néhány hónap, és esel az elgondolkozóba, mi legyen, merre menjen az ember lánya? Milyen irányt vegyen az élet folytatása? Kell egyáltalán változtatni, vagy minden jó, ahogy van?

Ennyi idő alatt, már megismerted önmagad, tudod, mire vagy képes egyedül, tudod, mi szórakoztat, és mi az mi kiborít. Erős lettél, szinte legyőzhetetlen, tudod, boldog lehetsz. Igazából akarod ezt? Mit akarsz, mi legyen? A kérdések, az útvesztők, ez az egész ismét kiborít. Miért kell változtatni, hiszen minden úgy jó, ahogy van.

Aztán hirtelen, kiviláglik az értelem, amit eddig tettél, az pusztán egy kis életpótlék. Bután bámulok, miután rájövök, az elmúlt 104 hét alatt pótcselekvés képen, a munka frontján majdnem legyűrtem nemzedékem. Rohanok előre esztelen, mindent bevállalok, csak időm ne legyen az életre, magára. Mint mozgó céltábla a golyót, keresem a feladatot, mely annyi munkát adhat, hogy esélyessé válhatok megrogyni alatta.

Aztán felszáll a köd, láthatóvá válik a láthatár, csalogat a külvilág. Az a baj, zűrös odakinn, a nap kicserzi bőrödet, a nyakadba eső is eshet, a sárban bármikor lábadat összepiszkolhatod. Maradni kellene a szobában, a melegben, tespedni a kényelemben, amíg lehet, míg jön a végtelen.

Ismét egy hónap eltelik, az életed megállíthatatlanul, napról napra változik. Már nem csaphatod be önmagad, te boldog vagy. Boldog vagy önmagaddal, kibékültél a sorsoddal, a jövőd építed megállíthatatlanul. Berendezkedsz, de mire is? A játékra, a társra, vagy a magányra? Nem, nem, és nem, egyikre sem! Megvalósítom önmagam, ahogy azt már eddig is megszoktam. Semmi újat nem teszek, csak kiporolom lelkemet, egyenes háttal megkezdem ismerkedésem a nagyvilággal. Bőrömet nem adom, magamnak megtartom, de egy picikét megsétáltatom, miközben mindenkinek megmutatom, szép az élet, színes a világ, mindenkiben benne lapul a boldogság, csak találj rá.