No, az asszonyok, azok remek szaglással bírnak ám. Te még fel sem eszméltél bánatodból, úgy érzed, a kín alatt összeroppan tested, arcod szürke fátyola még nem engedi, hogy nagyra tárd szemed, de a gyülekezet fehérnépének, félelemmel teli gondolatai már bensődig hatolnak.

Amíg szürke vagy, betegesen beesett az arcod, férfiszemek csodálhatják testedet az Istentisztelet alatt a padok között. A lényeg az, köszönni nem lehet, az asszonynép meg ne neszelje érdeklődésüket. Azt gondolom, a férjek erkölcse feddhető, de ez számomra nem felemelő. Ezek a népek eddig sem keltették fel érdeklődésemet, mint emberek, nem tetszenek, férfiként sem megnyerők. Egy kisfalu nagyemberének tekintete rendre engem keresett, hogy férfiúi ösztöne bennem leljen menedékre. Nem zavarta őt a férjem jelenléte sem annak idején. Persze stírölés közben okosan, az asszonyát karolta át ő, mutassa minden szuszogó földi cimborájának, helyzete milyen megnyerő. A fönti Főnök látja mind az erkölcstelen jellemét, de az kézzel nem fogható, így számára a hit ereje sem visszatartó. Nézésben és bámulásban versenyt lehetett volna hirdetni, a kérdés csupán a motivációt illeti. Először az futott át agyamon, nézik, mikor mondja fel a testem és a lelkem a szolgálatot. Persze bennem az is felmerült, megvetéssel néznek rám, mert az özvegység bélyeg, az uram arcmása talán a homlokomra ráégett. Akkor jöttem rá, nagy a baj, amikor egy gyönyörű vasárnapon, túl a hat hónapon, az egyik hívő asszony a templomba belépve, torz arcvonást magára erőltetve, a sorba lépett mellém, majd rajtam átvetődve, teste minden erejével lökte mellőlem el emberét. A férj, ki nehezen bírta oldalbordáját talpon megtartani, próbált kedvesen mosakodni. Elmondta e drága jellem, miért foglalt helyet mellettem, miért is volt az jó gondolat. Persze az ara, fel nem foghatta, miért szuszogok a díszhím mellett, az évek óta megszokott helyemen. Ott álltam, tátva maradt szájjal, miközben magam is birkóztam még a gravitációval. A hölgynek nagy volt a súlya is, nem csak az ereje, mondhatni nem a személyisége tepert le. Hirtelen megnémultam, hangtalanul tátogott a szám, majd eltorzult az orcám. Aztán észhez tértem gyors ütemben, az agyam megelőzte hangszálaim, csak a szemem beszélt. Fontos volt csöndben maradni, kínos lett volna megszólalni. Mit kellett volna mondanom? Mivel nem alázom meg hívő társaim? Mondjam ki, nézzen már a férjére, majd szálljon magába, ne sértsen meg a lehetőség gondolatával sem! Esetleg jelezzem, talán a fiát féltse tőlem, az okosabb! Vagy, emlékezzen vissza a férjemre egy pillanatra, akkor belátja, az ura nem lehet a zsánerem. Nem, nem, nem szóltam egy szót sem. A lelkem sírt némán, miközben úgy éreztem, ennél megalázóbb már semmi sem lehetne.

Ez volt az a nap, amikor szembesültem azzal a Föld népe számomra kettészakadt, férfiakra és nőkre. Rá kellett jönnöm, nem egyedi eset, hogy a feleségek testükkel védjék tőlem emberüket. Volt, aki csak nem engedélyezte a köszönést, mások a látást is megakadályozták. Persze a nagytöbbség csak a társalgást tette lehetetlenné. Amikor ezt az átalakulást előrevetítette egy özvegytársam, nem hittem neki. Nem hittem el, hogy lesz olyan helyzet, amikor engem egy közösség magából kinézhet. Ha nem adok rá okot, nem közösíthetnek ki, hiszen egy jellem vagyok, aki magas erkölcsi normák szerint éli életét.

Iszonyú megélni azt a helyzetet, amikor rájössz, az özvegyet vagy sajnálják, vagy megvetik. Nincs középút, mert nagy a félelem. Kérdem én, miért mérgezi életüket az önbizalom hiánya, miért gondolják magukat kevésnek, miért gondolják, hogy a harmadik bármikor beléphet? Talán rossz az életük, vagy pusztán boldogtalan a létük? Hát mondom én, tartsák meg maguknak a mindenük, hiszen másnak nem kell, nem hogy nehezen, de könnyen sem.

Gondoltam én egy pillanat erejéig, legalább játszani kellene egy picit, ha már így megkínáltak a gondolattal. Az a baj, eljátszani még a gondolattal is sértő, nem a férjurakkal.