Álltam a szupermarket pénztárában, a sorban. Előttem pakolt a futószalagra egy faszi, amikor a helyzet okán, egymás személyes szférájába kerültünk, az volt az érzésem megboldogult férjemmel közösen vásárolunk. Az arcomat a pénztárgép felé fordítva megcsapott a fröccs és a sör savanyú szaga, mely a pórusokon keresztül törekszik a külvilágra. Amikor a savanyú keveredik a cigaretta édeskés illatával, kész a már megszokott kombó. Ha becsukom a szemem, lélekben velem van a Drága a valóságban. Szépen lassan emeltem tekintetem az ismerős illóanyagot kibocsátó felé. Először a ruházatát vizslattam, majd a magassága szúrt szemet. Teljes a hasonlóság. Még hajának sűrűsége, illetőleg annak hiánya a brezsnyevi nyakon is visszaköszön. Aztán a kezek, a tömzsi ujjak, melyek kotorásznak, majd pakolnak, maga a döbbenet. Honnan ez a hasonlóság, emberek? Persze a megvásárolni kívánt szajré sem idegen, hiszen az előállított szagnak utánpótlása megkívánja a beszerzést magát. Nyájasan szól a pénztároshoz, érdeklődik, kapcsolatot tart a közönséggel, lehet most csak azért, hogy hangjától elaléljak. Ugyanaz a dörmögő hang. Felemelem tekintetem, az arcába nézek, velem szemben a kedves barna, boci tekintet. Mielőtt végleg elalélok, a szokott mozdulattal farzsebébe nyúl és kiveszi lapuló pénztárcáját, itt véget ér a varázslat. Buksza, soha, a pénzt farzsebbe gyűrve kell tartani, majd fizetéskor gyakorlott mozdulatokkal átforgatni a bankók tucatját. Az aprót tenyérbe helyezve érdemes kínálásra nyújtani, míg a pénztáros kedvére válogat, addig emberi közelségben búgó hanggal, megnyerő fellépéssel varázsolni lehetséges. Az a megnyerő tekintet, a kedves mosoly genetikailag kódolva van, hányszor láttam már én az utódokon.

Telnek a hónapok, majd az évek, és még mindig élő a zsáner, mely annak idején bennem megragadt. Mindig mondjuk, nem számít a külcsín, szóra csak a belbecs érdemes, aztán előkerülnek azok a kedves tekintetek és a halandó ember gondolkodása megreked.

Vajon meddig él a kép az özvegy képzeletében tovább? A retina örökre betelt talán? Miért nem gyönyörködtet a változatosság, miért nem akad meg szemem az alacsony, szikár szőkéken? Miért keresem ösztönösen a múltban megszokottat?

A sorsom összehozott egy magas barna mackóval, kinek borostás ábrázata meleg, barátságos tekintetet rejtett, szinte utópisztikusan. Találkozásunk pillanatában nem is értettem, most tulajdonképpen mi van. Mindent elkövettem, csak észre ne kelljen vennem az emberemhez hasonló szerves szerkezetet. Majd mikor közelségét már nem hagyhattam figyelmen kívül, próbáltam meggyőzni magamat, ez nem velem történik, ez nem lehet az én életem. Okosan fókuszálni kezdtem a belső tulajdonságok deficites voltára, jöjjön csak elő a másik kanyhalósága. Aztán a sors második alkalmat is felkínált serényen, lehetőséget adva belsőm rezdüléseinek önvizsgálatára. Csacsogás közepette, mindvégig birokra keltem az érzéssel, mintha a mackót láttam volna már valaha. Egy kicsit utána nézve jöttem rá lassacskán, az ismeretségünk már másfél évtizedes múltra tekint. Jött a megnyugvás, nincs itt semmi gond, nem volt nagy hatással rám a múltban.

A következő mérföldkő egy barna bőrű figura, szemrevaló porhüvellyel. Az érzést, melyet látványa bennem keltett, már csak hangos kacajjal voltam képes megsemmisíteni. Előttem a zsánerem erős pigment változatban. Micsoda test, micsoda küllem, sugárzik belőle az erő és a majdnem értelem. A szocializálatlan gondolat felszabadította múltamat. Rendben lesz itt minden hirtelen, talán csak a múltat keresem. Keresem, mert biztosan szeretném tudni azt, lezárult-e végleg a történet, és talán újba kezdhetek. Ha látok egy hasonlatos alakot, kutatom, a sors megismétli önmagát, vagy elenged örökre. Egyet biztosan leszögezhetek, a pórusok édeskés savanyú illata már régen nem vonz, mondhatni elereszt.