Elhatároztam, kiírom magamból az érzéseimet, hiszen az gyógyít. Nem forgatom lelkemben a történteket, megosztom másokkal, segítő szándékkal, hogy okuljanak. Gyászom kezdetén néha olyan érzésem támadt, mintha lassan az elmém bomlana, majd mikor utána olvastam a lélek dolgainak, szembesültem a valóval, nem vagyok különleges. Normálisnak mondható, ha a borzalom időszakában az ember abnormálisan gondolkodik.

Persze, különleges vagyok, igen különleges, hiszen születésemtől fogva tudok idióta lenni, elmebeteg módjára viselkedni. Könnyen csacsogok mással, szóba állok bármilyen félelmetes alakkal, leszólítom az embereket, ha véletlenül nem értem mit beszélnek egymással, hát rákérdezek. A minap a villamoson utazván pördült mellém egy fura alak, ki a hajléktalanok újságját próbálta népszerűsíteni, az utazók lelkében együttérzést kelteni. Kiszúrván engem a tömegből, mellém penderedett, gyorsan elmesélte munkájának eredményét, életének folyását, vázolva a szociális háló szövésének hiátusát. Olyan kommunikatívan vagyok képes ülni, hogy főhősünk tolakodásnak vette, amint az utazó közönség, helyzetét átérezve adományokkal kereste meg személyét. Jelezte az adakozó kedvtől dagadó keblű polgároknak, sorukra várjanak, most ő mesél, majd megálljt parancsolván a kedves embereknek tovább haladt. Főhősünk távozását követően polgártársaink szomorú tekintetüket rajtam legeltetvén várták egyetlen szavam, hogy adományaikkal engem megtámadjanak. Szeretném kihangsúlyozni az elmesélt eset során kizárólag a testem beszélt, mely mindvégig mozdulatlan maradt. Így nem is csodálkozom azon, az elmúlt időben hányan próbáltak megmenteni engem, ajánlva sok-sok lehetőséget, melyek gyásztól mérgezett lelkemben enyhülést eredményezhetnek.

Vannak, akik a testemet alkotó nemes- jeles molekulákra fókuszálnak, mások csak a lelkem békéjét teremtenék meg, hiszen tudvalévő, ép testben ép lélek és nem csak épp, hogy élek. Figyelni lehet a hajam hosszát, a körmöm színét és formáját, vagy a testem súlyát. Aggodalomra adhat okot, ha magamnak rendszeresen új ruhát nem vásárolok. A lenőtt fürtök fejemen, megengedhetetlenek, a megfakult, vagy töredezett körmök elkeserítők, de testem súlyának kilengése is vér ciki. Fogyásom esetén felmerül, talán a bánat marja csontomról húsom, félni kell, betegség lesz a végzetem. Amennyiben egy-két kilót felszedek, gyorsan kiderülhet, magányomban eszem. Egy-egy megosztott képemen szomorúságot tükröz tekintetem, arcom színe, esetleg nyúzottsága, beteges. A rólam készült fénykép némasága mindenkép melankóliát feltételez.  

A jótevők serege harcra készen áll, tanácsaik tárháza kifogyhatatlan. Mindenki tudja, mi a jó a másiknak, hiszen kibicnek, mint tudjuk, semmi sem drága. Szerencsére az idegenek rám tekintve, már semmi rosszat nem feltételeznek. Szerintük a hajam dús fényerdő, körmeim kinézete játékot tükröző, alkatom megnyerő, és persze tekintetem igéző. Igéző, mint ahogy azt régen környezetem is felfedezte már, hiszen tenger mély tekintetem mindig pajkosan kacsint a külvilágra.

Drága jó barátaim, kérlek benneteket, ne mentsetek meg engemet! Hagyjatok élni bátran a nagyvilágban! Tudjátok, ha kell, magamat mentem meg, rutinosan a hajamnál fogva rántom ki a depresszióba süllyedő testemet, ha megunom a helyzetet. A sok kéretlen tanács annak jó ki adja, tudjuk jól, így mindenki a mondókáját tartsa meg! Arra se számítsatok, nálam féktelenül ventilálhattok, a lelkemen keresztül tiporva a magasba szállhattok. Ígérem, azért én nem leszek boldogtalan, hogy ti győztesnek érezhessétek magatokat eme árnyékég alatt. A megnyugvás, a lelki béke belülről fakad, mindenki tőlem annyi támogatást kap, mint az a bizonyos hajléktalan apa.