Magyarországon a lakosság egynegyede egyedülálló. A házasságok már több mint fele válással végződik, melynek beteljesülése előtt megjelenik a felek között a magány. Ha matematikailag bohóckodunk kicsikét eme axiómaszámba menő állításokkal, akkor szinte érezzük, ahogy ránk nehezedik a párkeresők tömege. Ha mész az utcán, a szembe jövő felnőtt lakosság nagyjából fele, tehát minden második járókelő egyedül, vagy kapcsolati magányban él, miközben lehajtott fejjel, vagy fürkésző tekintettel halad földi útján a jövő felé. Statisztikák szerint a 40 év alattiak táborában a felek számaránya egyensúlyt mutat, míg a középkorúak esetében a nők túlreprezentáltsága jelenik meg. Persze hozzáteszem, a felnőtt életem küszöbén átlépve kialakult bennem az a nézet, kizárólag abban a statisztikában tudok hinni, melyet magam hamisítottam meg.

A fenti eszmefuttatás magában hordozza, ha az utcán hömpölyög a jobb párkapcsolati jövőre vágyók serege, akkor a saját szűkebb családi, baráti, ismerősi körünkben sincs ez másként. Lássuk be, mindannyian álmodozunk szabadidőnkben, egy szappanoperára hajazó történetről, ahol nincs magány, intrika, csak a túlfűtött buja vágyak beteljesülése és az örök szerelem. Persze az egészségesebbje, felébredvén, arcára kiülő mosollyal munkához lát, és beteljesíti a felnőtt, okos életben önmagát.

Tragédiámat megélve, az első időben az agyamból, szemgödrömön keresztül ki sem láttam. Lekötött a nap huszonnégy órájában a sebeim nyalogatása. Az ingerek bensőmbe kizárólag megszűrve és a szívemen keresztül érkeztek. Amikor oszlani kezdett a köd, láttam meg másokat, tudtam érzékelni a látottakat és hallottakat. Hirtelen megvilágosodván döbbentem rá arra, milyen jó dolgom is van a világban. Észre kellet vennem a magányos pasasokat, akik látványosan kínlódnak. Be kell vallanom elszórakoztatott eme tartalom szemrevételezése hosszasan. Hazugság lenne azt kijelenteni, egyszer sem játszottam el a gondolattal, milyen is lenne velük a hétköznapokat megfűszerezni. Sajnos odáig nem jutottam, hogy akár csak eggyel is felvegyem a fonalat. Olyan volt ez az érzés, mintha a hűtőm lenne teli készre főzött falatokkal, ugyan az elkészítés módja, vagy a tálalás mikéntje nem feltétlen kedvemre való, a kinézet, a megjelenés időnként hervasztó, de a frigó mégis teli, kajáért a boltba nem kell lemenni.

Jött a következő stáció, a hűtő tartalma fogyásnak indult, ugyan kedvem a csipegetéshez nem jött meg, de milyen dolog is az, ha valaki rájár a kajámra. Holmi idegenek, a hátam megett „dézsmapockot” játszanak. Nagyon fura az az érzés, amikor a környezetedben fellelhető ellenkező nemű egyedek sorra elkelnek, talán a statisztikára rácáfolva csupán te maradsz pártában.

Hosszú volt az az út, mire oda jutottam, amit én nem eszem meg, azt a falatot másnak átadjam. Sokáig maradt meg buta ragaszkodásom, inkább rohadjon rám a kaja, de azt más ne lássa. Aztán jött egy tiszta pillanat, és a buta érzés elszaladt. A szabad préda megszűnése lelkemet nem érintette meg, egészségesen ki tudtam mondani, ha nekem nem kell, vigye valaki.

A következő mérföldkő, mikor szembesültem azzal, legjobb, ha ajtót nyitok, menjen ki merre lát. Persze ezen érzés kialakulásához elengedhetetlen volt szembesülni a valóval, csak az arany, ami kortalan. Inkább megízlelem más hűtőjének tartalmát, hiszen mint tudjuk, a szomszéd frigója mindig élményekkel teli. Az újrafelosztás mennyei!