Amikor baj van, egy pillanatra megszűnik körülöttünk a világ. Hirtelen elveszítjük az érzékszerveink által küldött információk feldolgozásának lehetőségét. Az idő ilyenkor nem bír jelentőséggel, percek is elveszhetnek sorsunk labirintusában. Amikor ismét megcsípjük létünk fonalát, érezzük, homlokunkat kiverte a hideg veríték. Micsoda mesteri mű ez az embernek mondott sejttömeg, mely időnként még értelemmel is bír. Súlyos gond esetén itt van az a bizonyos sokkszerű állapot, mely a szöveteknek átmeneti amnesztiát biztosít.

Mindig hajnalban mosok hajat, a történelem folyamán ez már csak így alakult. Serdülő korom óta tollaim ékesítése, mely sakkban tart. Rendszeresen bőrgyógyászhoz jártam, aztán mindenféle vajákos asszonyt is felkerestem, szabadítsanak meg a fejtetőmön pöffeszkedő, csatakos szőrpamacs olajos csillogásától. Mostam én minden csodával, kentem furfangos kencékkel, szórtam döbbenetes fehér porokkal, aztán ráálltam a tervszerű megelőző karbantartásra. Hozzáteszem, eme remekbe szabott cselekedet nem kellene, hogy a szocializmussal egy koporsóba legyen eltemetve. Nem hiszem, hogy az utólagos gányolás, mi a vad kapitalizmust a dobogó legtetejére emeli fel. Szóval hajnalban, mikor legnagyobb a sötétség, még pirkadás előtt, mosom fejem éberen, mikor is a hajszárító magát gyújtja fel, miközben kezemben tartva azt, loboncom szárítom, lángnyelveket röpít felém. Szabályosan vakító fénnyel töltötte be a sárkány forró lehelete a perzsaszőnyeges fürdőmet. Egy pukkanás, és az elvakított szemem még a feketét is sötétebbnek látta, mint eddig bármikor.  Álltam a fürdőszobában szőnyegbe gyökerezett lábakkal, kutatva az égető fény gyerekeinek hollétét. Sokkot kapott a hajszárító, de a ház blokkolta azt, mentve, mi menthető, csak a szívemhez oly közelálló tárgy, ez az ékesítő csoda, mely a halálnak martaléka lett.

Az ember lelkére huppan a félelem. Sötét van, és a csönd is rémisztő méreteket ölt, a gépek szempillantás alatt állnak le, némán megfigyelő állásban foglalnak helyet. Jön az izzadság, az a gyöngyöző kicsapódás az ember orcáján ott fölül, mely a mosott haj alatt egészen a tarkóig halad. A gondolat, mely megragad, a ne már hangulat. Azt a nagy fényt, azt kellett volna az elébb privatizálni, aztán most jól munkába fogni. Helyette, mehetek ki a hidegbe, a ház oldalában kotorászva, az elemlámpa fénycsóvájában megoldást találni. És lőn világosság, minden gép, mit a tűz el nem emésztett az elébb, életre kel, és vidáman csivitel.

Az élet ilyen egyszerű, míg a tüdőd a levegőt felveszi, agyadat oxigénnel pumpálja teli, nem lehet baj, a létet semmi le nem győzheti. Csak közben az a sok áramszünet, ami hozza a sötétséget, azt, ha ki lehetne iktatni.

Az a sok kikapcsolt pillanat az emberi lét évei alatt, mik megrendítenek és azt a gondolatot ébresztik fel benned, hogy a világnak itt van most a vége, csak cserzik érzelmeidet.

Embernek felfoghatatlan, ha ki hozzá közel áll, azt hirtelen elragadja a halál. Azt gondolom, azon a ponton már mindegy, a kaszás milyen fondorlattal keríti be a szeretett személyt, kinek elvesztése ésszel föl nem fogható. De mégis, mindig kutatunk. Hosszasan böngésztem az interneten, apai nagyapám a háborúban, igen ott, abban a csúfos kanyarban, egyedül vagy társai gyűrűjében kelt át a lét túloldalára. Nem is ismertem őt, de mintha mégis az életem egy darabját vitte volna magával a puskaporos halálba. Ha társaival együtt menetel a felhők fölé, az örök életbe, akkor a fájdalom talán elviselhetőbb? Nem tudom, ha találkozom majd vele, kérdésemet neki szögezem.

De addig is, itt a gyönyörű napsütésben, barátokkal körülvéve, nap, mint nap szert teszel arra a tudásra, mely az életbe egyre mélyebbre merülve, a füleid mögé kopoltyút növesztve, világossá teszi számodra, a hal a vízbe nem fullad bele. Mikor olyan mélyre merülsz le, hogy a látás érzékszervének hasznát nem éred tetten, szemedet becsukva mosolyra nyitod szájad, az sem baj, ha R2D2 módjára hangok hagyják el beszélő szerszámod, valaki majd megfejti a kódot, mellyel a térképet a szövetségiek kiegészítve, megsemmisítik a Halálcsillagot.