Nagyon hideg volt, először esett a szezonban hó. Rendellenesen hidegnek éreztem az időt. A fiammal megbeszéltem még indulás előtt, menjen be a szomszédba, mert mire hazaérek meg fog fagyni. Az úton haladva a rám váró lehetőségeket mérlegeltem. Tudatosan gyűjtöttem az erőt. Két lehetőséget láttam magam előtt, az egyik esetben életem párja belezuhant az élet élvezeteibe és megfeledkezett az idő múlásáról, gyerekének jelentkezése ébresztette öntudatra, most lapít valahol. A másik eshetőség szerint otthon van, és nem tud ajtót nyitni. Maradtam ennél a lehetőségnél, és a 12. kilométerkőtől csak arra összpontosítottam, mit kell tennem tragédia esetén.

Nem szeretem a telet. Ifjúi éveimben komoly erőfeszítéseket tettem, hogy ezen a hozzáállásomon változtatni tudjak. Alapvetően melegkedvelő lény vagyok, télen fizikai fájdalmat okoz a hideg. A gyerekek megszületését követően családilag jártunk az Alpokba telelni, hódolni a téli sportoknak, mint pöffeszkedés a Hütte teraszán, napozás a hóban, és persze az elmaradhatatlan száj karate, ki mennyire ügyesen síel, mondjuk elméletben. Elmélkedésünket rendre megzavarta a felvonó megérkezése, és az aktív emberek csörömpölése a botokkal és lécekkel, majd a hóban való siklás megnyugtató és egyben távolodó hangja terelte érzéseinket megfelelő mederbe. Persze a gyerekek mindig komolyan vették, hogy fizikálisan is meg kell mozdulni, minket is ösztönözve az egészséges életmód követésére. Ha nagyon összpontosítok, látom, amint a fiúk apró lábacskáikkal a lécekre állnak és meghódítják a lejtőket, elütve az aggot és fiatalt, miközben az osztrák síbajnokok neveivel illették a pórul jártak őket. Emlékszem a közösen elköltött vacsorákra, melyek után jóleső várakozással teli gondolatokkal tértünk nyugovóra, készülve arra, hogy másnap ismét gyerekeink izgalomtól csillogó szemeibe nézhessünk.

Amikor leesik az első hó, mindig az osztrák üdülések jutnak az eszembe. Aznap is megpróbáltam felidézni. Ugyan az utóbbi években már nem jártunk közösen síelni, de az emlékek elevenen élnek bennem. Fontos volt ennek az emléknek a felidézése, hiszen a tél roppant félelmetes évszak tud lenni. Évtizedek óta vezetek, mégis rettegek attól, hogy nem tudok kiállni az utcából, mert tengelyig ér a hó, vagy az ónos eső következtében válok mozgásképtelenné. Fent lakunk a hegyekben, ott mindig keményebb az időjárás, nagyobb a hó, félelmetesebb a vihar.

Hazafelé menet nem tudtam felidézni a régmúlt megnyugtató képeit, de még csak arra sem tudtam gondolni, mekkora hó fog esni holnap reggelig. Kizárólag az motoszkált az agyamban, milyen kép fog otthon fogadni. Reménykedtem, valahol részegen, dactól felhevülve múlatja az időt, és persze ennek következtében jól le fogom kapni előkerülésekor a tíz körméről.

A várost elhagyva az út a retinámba égett. Szememet becsukva valószínű életem végéig fel fogom tudni idézni az utat, és az ott kialakuló stációkat. Élő a pillanat, amikor megfogalmazódott bennem, bármi történt, holnap egy új nap indul, a mán kell túllenni. Próbáltam végiggondolni a rendkívüli események protokollját, majd lakott területre érve, megélni a döbbenetet, a félelem elhatalmasodott rajtam. A faluba érve felhívtam gyerekemet, hogy jöjjön ki a szomszédtól, találkozzunk a kapuban. Az utcába bekanyarodva úgy éreztem, a szürkeség és a bensőmig hatoló nyirkos köd csontomig rágja a testem húsát. A kapu elé érkezve kinyitottam a garázst, majd az ajtó felgördülése alatt félrebiccentett fejjel megpillantottam férjem bent parkoló autóját. Kiszálltam a kocsiból, legjobb emlékezetem szerint mentem egy kört a nyitott jószág körül, miközben még egyszer, rácsörögtem fiamra.  Liftezett a gyomrom, míg vártam. Együtt mentünk be a házba.