A halál biztosan időben ragad el mindenkit, csak a hozzátartozók nem fogják fel az időzítés lényegét. Mi mindig, mindent szeretnénk megérteni, azt gondoljuk meghatározó jelentőséggel bír tudásunk.

Volt egyszer egy ismerősöm, aki orvosi csodaként dolgozhatott munkahelyén. Hosszú évek óta először talált munkáltatót, aki alkalmazta, hiszen iszonyatos túlsúlyt üzemeltetett sokszorosára nőtt beteg szíve. Rövid néhány méteres gyaloglás is kimerítő túrának számított nála. Azon a napon, amikor zsebében első fizetésével, örömittasan munkába menet a nyílt utcán rosszul lett, majd meghalt, közölték volna vele, ne jöjjön többet. Micsoda tapintat még a halálban is, az illető nem magányosan otthon, ahol akár hetekig bomlott volna élettelen teste, míg rátalálnak, vagy a buszon, kellemetlen helyzetbe hozva utastársait, esetleg már a munkahelyén, tortúrának kitéve kollégáit, hanem idegenek között, mégsem magányosan indult a túlvilágra. Persze, talán az utolsó pillanatban, amikor úgy érezhette felszálló ágban van élete.

Számunkra, itt maradó családtagoknak fontos csupán, hogyan távozik szerettünk. Fontos az a kép, az a pillanat, ami megmarad emlékezetünkben.

Anyám beszámolója szerint apám az utolsó reggel megvárta őt, amíg a fürdőszobában végzett. Betegágyából remek rálátás kínálkozott a fürdő ajtajára, így csak mozdulatlanul figyelni kellett, és elkapni a kínálkozó pillanatot. Amikor meglátta anyámat, utolsó erejét összeszedve felemelte a párnáról a fejét, felsőtestét megmozdítva próbált közelebb hajolni, karjait széttárva, mintegy ölelő mozdulattal kísérve mondta, még kétszer megismételve: elmegyek. Elmegyek. Elmegyek. Elmegyek. Számomra nagyon fontos a hangoztatott kifejezés, mely nem az elmúlást juttatja eszembe, csak a távozást. Most ő megy, de majd lehet követni, hitem szerint bizony követni fogjuk. A kérdés csupán, mikor. Vannak olyan pillanatok, amikor vágy ébred lelkünkben, hogy utazzunk utánuk a messzeségbe, a mindenségbe.

Amikor megpillantottam életem szerelmét, olyan volt, mintha békésen aludt volna. Arca nyugodt és kisimult. Egyetlen körülmény tudatta, már nincs velünk, a néma csend. Pontosan úgy feküdt, ahogy napközben magával ragadni szokta az álom. A hátán, lábait kissé terpeszben tartva, résnyire nyitott ajkakkal. Baj volt, hiányzott a mindent felülmúló horkolásának idegeket borzoló hangja. Odaléptem hozzá, a rend kedvéért megfogtam karját, kedvesen megráztam, miközben szólongattam, bár tudtam, elment. Elment. Elment. Elment.

Isten figyelmes, megtanított arra is, mit kell tenni rendkívüli halál esetén. Férjem halálát megelőzve hat héttel, lelkiismeretemből kifolyólag kerültem olyan helyzetbe, amikor érzelmileg távol maradva, de testben közel asszisztáltam végig egy embertársam távozását az élők sorából.