Azt mondják a temetési szertartás segít az elengedésben és belső békét teremt. Hát nem tudom. Anélkül ment el, hogy elengedtem volna, segítség sem kellett hozzá. Kár ezen lamentálni, nem tudok már magával a kifejezéssel sem zöld ágra vergődni, elengedés. Mondogatják, engedjem el. Majd jobb lesz, ha elengedem. A belső békét már biztosan állíthatom, egyetlen temetés sem hozza meg.

Azon a napon rettenetesen hideg volt, mondhatni az ember csontjáig hatolt a zimankó. A bokrokra és a fákra ráfagyott a csapadék, mesebeli táj fogadott minket a temetőben télvíz idején. Ez volt a második hideg nap azon a télen. Az első förtelem, amelyen a hó is esett, az a halála napját vési emlékezetembe.

Nagyanyám temetése nyáron volt, Medárd idején. A Drága mindig mesélt az elmúlásról, arról, ha valakit befogadnak a Mennyek országába, annak a temetésén eső esik, ezzel is üzenve az itt maradóknak, megérkezett végső állomására. Hallgattam őt nyitottan egész gyermekkoromon át, gondolkozva azon, hogyan is tudnék kapcsolatot tartani a túlvilágra költözött embertársaimmal. Kedvesen szerelt le engem, ezek a dolgok csak mendemondák, onnan még senki sem jött vissza, beszámolni az örök életről. Minden esetre a temetése napján verőfényes napsütésben mentünk a ravatalozóba, és a szertartás végeztével is remek időjárás közepett ténferegtünk hazafelé az úton. Kizárólag addig szakadt az eső, amíg földi porhüvelyét elszippantotta a mélység. Amikor koporsója ereszkedő irányt vett a sír belseje felé, abban a szent minutumban leszakadt az ég. Úgy ömlött az eső, hogy az agyagos föld mely a testnek biztosított helyet, szökött fel térdünk hajlatáig, szippantva minket is a Föld középpontja irányába. A sírásók lapátolástól csüggedt testének fáradásával egyenes arányban hagyott abba a víznek égből érkező áradása. Mire az utolsó koszorú is a helyére került, már ragyogóvá változott az ég felettünk, mondom, Medárd idején.

Férjem temetésére télen, hideg télvíz idejében került sor. Félő volt, hogy az érdeklődő emberek fagyhalottá válnak, míg a szertartás lekeverésre ítéltetik. Nem mentem ki a temetőbe ideje korán. Amikor megláttam a ravatalozó előtt a lelkészt beöltözve, mardosni kezdett a lelkiismeret, miért is nem jöttem már előbb. Persze kedvesen megnyugtatott ő, vigyázta személye a történteket, jobb, ha melegben voltam, míg lehetett. Isten embere mellett sündörködött néhány személy, kikről első látásra azt gondoltam én, a gyászhuszárok sereglete gyülekezett. Ruházatukat látván méreg öntött el, ha oly sokba kerül maga a temetés, a vállalkozó legalább tisztességes öltözetbe bújtathatná személyzetét, aztán közelebb kerülve hozzájuk, mellbe vágott a felismerés, nem dolgozók azok, kedves rokonok ők. Rokonai drága uramnak állták körbe a köcsögöt, gondolom siettek volna már, hiszen öltözékük előre vetítette, téli sport motiválja időtöltésüket.

A farkasordító időnek köszönhetően, az emberek csak lassan gyülekeztek. A ravatalozóba behúzódván gondolkoztam azon, mi is lenne, ha a szertartást érdeklődés hiányában elnapolnánk. Majd, hogy elmúlt a várakozásra fordított idő, a temetőszolga röptiben tehette ki a kertkapura a megtelt táblát. Annyi népet még egyben nem láttam én, és az emberek arcát még csak felidézni sem tudom. Okos gondolat lenne talán, a temetésekre fotóst citálni, aki megörökítve a jelenlévőket, lehetőséget teremtene a történtek archiválására. A jelenlévőket nem hogy nem ismertem én, nem is láttam talán őket. Roppant kevés dologra emlékszem a napból, a lelkész beszédének, melyet mindenki dicsért, egyetlen mondatára sem. Zombi módra néztem ki fejemből, talán egyetlen voltam én, aki még csak a hideget sem érzékelte, inkább féltem attól, a forróság mely erőt vett testemen, eléget.

Egyetlen momentum, mely retinámba égett, kedves rokon leomlik a sírhoz, kezébe ragadja férjem hamvait, majd ütemes mozgással, istentelen szavakat mormolva mantrázik a kántor éneke alatt. Éreztem magamban a gyilkos indulatot, mely arra ösztönzött engemet, rúgjak az élő hátsójába, hogy feje ékként kerüljön a gödörbe örökre. Aztán jött a feldolgozhatatlan kín, talán ellopta emberem edényét, sportöltözete mélye rejtekén, megtagadva hamvai nyughelyére érkezését. Azon gondolkoztam hetekig, egy nap éjjelén, ásót ragadva, győződöm meg arról, a temetés elérte-e célját, nyugvópontra ért-e kedvesem. Majd kisebbik gyermekem próbált megnyugtatni kedvesen, miután Mantrás Joe pénzt dobott a sírba, mely a révész jussa, lássam be, így a testet sem ragadhatta el ő. Úgy érzem ez nem a megnyugvás menete, de ha tejre pénzem nem lenne a jövőben, tudom hova forduljak titokban.