Igen ők, az igazi túlélők. Ha segítségre vágysz, keresd az özvegyek klubjának társaságát! Náluk senki sem tudja jobban, az élet receptje hol van. Fél szavakból értik, mit érez a másik, hol az elakadás kínja, baja. Míg a többiek gyorsan megunják bánatod, nem értik az egyhelyben topogásod okát, addig ők veled tudnak nevetni keserédesen, még akkor is, ha szívetek komoly robajjal éppen e percben hasad, esik darabokra.

Anyukám és édes barátnőm két évvel előttem özvegyültek meg. Ugyanazon a héten, az egyik pénteken, a másik vasárnap maradt egyedül. Mindkettőjük férjét azonos kórság ette meg, hogy a halál angyala magával ragadhassa őket. Így ők gyakorolhattak előttem, megtanulhatták, hogyan kell túlélni a gyászt, a magányt és általában a hétköznapokat. Megízlelhettem általuk, a kínom nem egyedi, még ebben sem lehetek különleges. A stációk várhatók, a dolgokat siettetni nem lehet.

Mégis egy korombeli özvegy látott el először túlélő tanácsokkal. Valaki, akit régóta ismerek már. Ez a nő, egy hozzám hasonlóan erős személyiség, aki remekül intézi dolgait, veszteségét is talpon feldolgozta ő. Sosem gondoltam volna, hogy a sorsközösség egy kicsit is közelebb hoz minket egymáshoz. A temetés utáni napon, a helyzet hozta úgy, szót váltottunk egymással. Persze én ekkor már túl voltam az első heteken, és továbbra is rendszeresen szedtem a levegőt. Ez a levegővétel le is kötötte akkoriban minden figyelmemet, másra nem maradt erőm. Ebben az állapotomban mellém szegődve mondta ő, mennyire felemelő, nem sírok, zokogok, fűnek, fának nem panaszkodom, remekül viselem sorsom. Nem is kell másként viselkednem, nem segít, ha nyafogok, más nem érti meg kínom, bajom. Mindig csak az adott napot éljem túl, mással ne mérgezzem lelkemet. Éljek, ahogy jól esik, egy ilyen sokk után én az élettől már mindent megérdemlek. Ha kedvem szottyan, használjam a férfiakat arra, amire alkalmasak. Beszélgetés közben döbbentem néztem rá, amit észrevéve, felnevetett, persze nem kötelező, csak ha kedvem lelem benne. Ne feledjem, megérdemlem!

Másik özvegy tanácsadóm, férjem idős barátja volt. Ez az ember az évek során már szinte mindenkit eltemetett. Végig élte sok fiatal barátjának temetését, miközben párjától is búcsút vehetett. Azon kevesek egyike volt, aki nekem békét nem hagyott, mindenképpen beszélni akart velem, rendszeresen érdeklődött, milyen is a hogylétem. Szeretek vele találkozni, mert olyan felemelő, ahogyan az életet látja, amilyen nyugalommal fogadja el sorsát, marad meg élete végéig a mindent túlélő humora. Vele szemben szerencsésnek éreztem magamat, hiszen ő sorra mindenkit elveszít, közben irigyeltem is, mivel mégis emelt fővel és láthatóan jókedvvel viseli az idő múlását. Éli életét 80 felett, aktívan dolgozik, nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a búskomor jövő. Érdeklődésemre, hogy mennyire magányos, megnyugtatott, kevésbé, minthogy kompromisszumot kötve, összeköltözne egy hozzá korban illő hölggyel. Nem tehet róla, neki még mindig a csinos negyvenesek jönnek be, ugyan tudja, ez nem a legegészségesebb törekvése, így marad a nézelődés szintjén, valószínűleg örökre. Ez a jókedv, a pozitív hozzáállás sokat segít, hogy a keseredett ember is megtalálja jövőképeit.

Van élet a halál után, még annak is, aki nem az örök életét kezdi meg a felhők felett, hanem marad itt, az élők között, felfedezni azt, milyen is a Földön az özvegyi kaszt. Éled az életed, míg új helyzeted meg nem szereted.