Mindig, mindenkor szabályok szerint kell élnünk. Miért? Miért is? Hát mert ezt kívánja a…csak. Valami okán, talán el kell igazodnunk az életben. Ezért alkotják a törvényeket és az azokra épülő rendeleteket is. Különben szocializálatlan lények lennénk. Nem lehetne, mondjuk közlekedni sem. No, világos és érthető.

Gyerekként megmondták szüleim mit szabad és mit nem. Nagyanyám remekül tudott sakkban tartani azzal, hogyan fog apámnak beárulni, ha csak rosszra merek gondolni, esetleg. A szabályok mindig mást és mást szolgáltak, de léteztek rendületlenül. Először is megszabták, nem rakhatom fel a lábam a fotelba, nem emelhetem fel csülkeimet magasabbra, mint az ágy karfája. Majd később azt is körvonalazták, hogyan kell elutasítanom idegen helyen az étellel, vagy itallal való kínálás elfogadásának lehetőségét. Még sok hasznos eshetőségre kitértek ezek a kódexek, persze kizárólag az életben való biztosabb eligazodás szolgálata érdekében. Fontos volt, jó nevű gimnáziumban tanulni, követve ezzel tesómat. Persze csak a tanulásban legyen példaképem, a társadalomban való egyéb eligazodások tekintetében, melyek közé az ellenkező nemű embertársakkal való ismerkedés, mint kortárscsoportokkal való másodlagos szocializációs környezet feltérképezése, már tiltott területnek számított a család belső szabályzata szerint. Az erkölcs, mint fő erény, a legnagyobb kincsnek számított nálunk. Fontos a makulátlan jellem. A nő legfőbb értéke a bugyijában lapul, melynek őrzése családi ügy. Ha lekerül az alsónemű, oda a fehérnép, értéktelenné válik a húsa és veleje.

Emlékszem én gyönyörű beszélgetésekre, melyeknek origója a női nemi élet kordában tartását szolgálta. Ilyen szabályok mellett, mai tanult fejemmel már tudom, a fiatalság döntő többsége kitörni vágyik, belevetve magát az élvezetekbe. Mondjuk legalább innom, vagy drogoznom kellett volna, a prostitúcióról nem is beszélve. Akkor még tapasztalatlan együgyűként belementem a família játékába, megfeleltem. Megfeleltem minden esetben, kihagytam a kamaszkort, azonnal a felnőtt életbe léptem.

Persze roppant buta ifjúként új családba lépve, új szabályokkal találtam magam szembe, szinte azonnal. Valahogy a kritériumok az életemben állandóan adottak voltak. Valaki megalkotta az elvárásokat, életem útját ellátta táblákkal és még az aszfaltra is csíkokat festett. Mintha záróvonal venne körül, amíg élek. Így kulturáltan saját magányomba menekültem. Megtestesítettem az irigylésre méltó családi életet élő magányos nőt, aki mintha a parkolóban állna, szemléli a közlekedő járgányokat, figyeli, amint azok rendre megszegik a közlekedés írott és íratlan szabályait.

Egy unalmas ember lettem, aki a saját maga által választott parkolójában áll, és nézi, ahogy elmegy mellette az élet. Így sopánkodhattam sorsomon, hiszen egy hol megcsalt, hol csalódott némberré váltam. Pedig az egész csak játék volt, mely bármikor abbahagyható, esetleg a játékszabály is megváltoztatható.  Könnyen ráébredtem én, gyötrelemben élni gyönyör, ehhez tehetség kell, mely az egekig emel.

Aztán hirtelen odalett a játékszerem, egyedül maradtam, a férj általi szabályokat magával vitte uram, ott lapulnak azok a kriptasírban. Még ki sem hűlt teste, máris felütötte fejét a galád szabálygyártó társaság. Majd megmondják nekem, mire kell figyelnem, hogyan kell társra találnom, az elvárásoknak, melyeket velem szemben a környezetem támaszt, megfelelni maximálisan. Majd szép lassan beosztják időmet, még azt is előreemésztik, mit kell látnom és mit figyelmen kívül hagynom a világból.

Jelentem, kamaszkorba léptem, a halál angyala kikergetett engem a csöndes parkolóból a csúf, de roppant izgalmas külvilágba.