Olvastam valahol, az özvegy nők jobban el tudják viselni a magányt. Míg a férfiak általában 18 hónapon belül újra társra találnak, mert persze tesznek érte, addig a nők kiépítik saját világukat. Az asszonyok könnyebben találnak érzelmi támaszt, annak ellenére, hogy a férj barátai olykor magukra hagyják őket. A család és a barátok közvetlenül a tragédia után mellette állnak, de aztán az ő életük megy tovább, az özvegyé viszont már örökre megváltozott. Akiknek fontos vagy, azok érzékelik kínodat, tisztában vannak helyzeteddel, mindig számíthatsz rájuk.

Sokan keresnek meg az első időkben, felajánlják segítségüket.

• Szólj, ha bármit tehetek érted! – mondják, de nem kedvezményezőek.

Megadják telefonszámukat, van aki még azt is mondja:

• Tudod, mihez értek, használj!

Kevesen vannak, akik valóban a tettek mezejére lépnek. A kétségbeesett, tehetetlen ember nem fogja senki segítségét kérni, nem fogja használni őket, hiszen örül, ha levegőhöz jut. Mire olyan lelkiállapotba kerül, hogy kérjen, addigra már nem elesett szerencsétlen.

Az első időkben leginkább a halott férjemmel kívántam kvaterkázni. Rendszeresen eszembe jutott, sőt még arra is volt példa, hogy kezem elindult a telefonom után, felhívom, beszélek vele. Réveteg tekintettel néztem magam elé, mi lenne, ha egyszer felhívnám…. Agyammal tudtam az első pillanattól, ő már soha nem fogja felvenni a kommunikáció fonalát, így a készülékét sem. No azért a számát nem töröltem ki, sosem lehet tudni alapon. Egy kedves ismerősöm ezzel kapcsolatosan mesélte, ő is hasonlóan járt el, majd egyszer csak megszólalt telefonja, ránézett a kijelzőre, és döbbenten tapasztalta, halott apja számát látja. A szolgáltató a telefonszámot életre hívta, az új tulajdonos pedig téves hívást intézve, terítette be az ismerőst a halál nyirkos leheletével egy röpke pillanatra.

A telekommunikáció lehetőségét elvetve, maradtam a személyesebb kapcsolatfelvételnél, egyszerűen beszéltem hozzá, persze csak ha egyedül voltam, hiszen azért sokat adok arra, elmebetegnek senki se nézzen fölöslegesen.  Kialakítottam magamban egy remek kódolási gyakorlatot, amikor kérdéseimet feltettem, válaszát a bennem kialakult érzések keltették. MZ/X jelentkezz! Így jutottam el egy barátjához, aki nem állt hozzá a legközelebb, rajtam mégis talán a legtöbbet lendített. Segítet azzal, hogy meghallgatott, praktikus tanácsokkal látott el, vagy egyszerűen csak megnevettetett.

Azok az emberek, akik esetleg évekig életed részét képezték azzal, hogy heti rendszerességgel ülték veled az asztalod körül, pöffeszkedtek nappalid barátságos környezetében, férjeddel együtt haltak meg. Mondhatni, ülepük körvonalait kanapéd sem őrzi meg, szerencsére. Persze meg kell gyászolni őket is, hiszen a múltbéli szép történések megkövetelik a baráti szívből fakadó emlékezést.  No, leginkább magad végett, és lezárás…

Míg a férfiak eszüket vesztve keresnek párt, mely pótolni hivatott a múltbéli megtapasztalásokat, addig a nő, az Isten adta nő új életet épít, új gyakorlattal és a létet segítő szabályokkal. Társakat keresnek feladatra, egy-egy adott projektre, amely segít a talpon maradásban, új végtagokat növeszt, így lesz az özvegy százlábú.