Lehet rettenetesebb élmény az özvegység megélésénél? Talán, amikor megéled az élettel szembeni kiszolgáltatottságod. Ha személyesen találod meg szeretted hulláját otthonodban, azt gondolhatod, ennél már nincs lejjebb. Ez maga a borzalom, de mégis, valami véd, az életösztön. Miután életben kell maradnod, beindulnak az önvédő mechanizmusok, amelyek az érzelmek kiteljesedését gátolják.

Mintha fogat húznának érzéstelenítővel. Iszonyatosak a hangok, recseg a csont, érzed a fogó hideg leheletét. Rettegsz, mindjárt roppan szájad ékessége, bennmarad a gyökér, meg sem állsz a szájsebészetig, vagy esetleg rád ront hirtelen a kínzó fájdalom. A szemedbe világít a lámpa közel sem barátságos fénye, miközben érzed, a nyakadon csurog valami lötty, biztosan elvérzel. Hah, ahogy a művelet véget ér, tutira tudod, sugárban fog lövellni a most képződött résen át tested éltető olaja, szíved lüktető üteme szerint. Miközben mondom én, nem érzel semmit.

Isten jól összerakta az embert, szavamra mondom, kipróbáltam, remekül működik. Használom eme szerkezetet nap, mint nap, és álmélkodom. Mindig annyi erőm van, amennyi pont elég a túléléshez, egyszer sem mond az elmém csütörtököt.

A minap jöttem haza a szokott úton, próbáltam agyamban az aktuálisan átélteket rendszerbe helyezni. Amikor a falu határához értem, villant át bensőmön az üresség érzete, hasonló, mint mikor a tragédiát átéltem. Mint akkor, a belső űr rágta lelkemet, most viszont sikítani tudtam volna a fájdalomtól. Vannak napok, melyek annyi kínnal járnak, mintha gyökeret kezelne a fogorvos érzéstelenítő nélkül.

Nem értettem, ugyanaz a légüres tér bennem, de most iszonyatos kínnal emészti testem. Aztán suhanva tovább a sötétségbe borult domboldalon, fejtettem meg eme rejtélyt. A mechanizmus visszatérő, amikor a csalódás ér, te vagy az igazi túlélő, de ha felszáll a köd, tisztul a kép, felüti fejét a veszteség.

Voltak napok, mikor azt hittem már, érzéketlenné váltam, egy ilyen tragédia után érezni kizárt. Azt gondoltam, nincs az a hétköznapi esemény, mely nem hogy fenntarthatja, de még csak fel sem keltheti bennem az érdeklődést. Megfigyeltem, az apró, esetleg közepesnek mondható zűröket remekül tudtam agyoncsapni humor özönnel. Azt is megfigyeltem én, ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre inkább tisztult a kép, fedeztem fel a nép galád természetét. Persze régen is volt környezetemben sok megbízhatatlan hazug alak, de a belső hang okán a külső zaj valahol az éterben elakadt, így nem hagyta elmém, hogy a mérgező homo sapiensek zörgése megközelítse hallójáratomat.

Szörnyű dolog, ahogy múlik az idő, egyre tisztábban látsz megint, nem csaphatod be önmagad. A világ nem megértő, nem támogató, hanem gyilkos alak. Hiába próbáltál embereket irigylésre méltó tulajdonságokkal felruházni, a mesterséges máz végül csak összepiszkítja öltözetüket, mely mindig csak ál, mi nem tesz mást, mint megtévesztésül szolgál.

Amikor friss jogosítvánnyal az utcára kerültem, boldogságtól örömittas ábrázattal bíztam meg az engem körülvevő jószágok volánja mögött ülő sok Fittipaldiban.  Néhány hónap leforgása után a balesetmentes közlekedés elérését már közös ügynek gondoltam. Majd, ahogy az évek teltek, kiderült, én lehetek Emerson, egyre inkább csak Istennek adtam hálát, hogy az utakon száguldozó sok eszetlen vadbarom vérem nem ontotta ki. Valahogy így lesz ez a gyásszal is, először mindenki nagyon megnyerő, majd, ahogy múlik az idő, tisztul a látás, napvilágra kerül a temérdek semmirekellő. És mosoly…