A temetési tor a gyászolók személyiségétől függően roppant különböző lehet. Az amerikai filmekben látható részvétnyilvánítás a halottas háznál hihetetlen megnyerő történet. A mi társadalmi környezetünkben persze ez nem szokás, sokkal inkább a nagy eszem- iszom, melyet az özvegy szervez. Voltam én már mindenféle rendezvényen, akár háznál, akár étteremben, mondjuk közel a temetőhöz, vagy amit a kultúrban rendeztek, de a városokban egyre inkább az a trend, a temetőből mindenki a dolgát végezve hazamegy.

Részemről én leginkább elbújni szerettem volna, bár tudományosan biztosan igazolható, a tor szokásrendjének kialakulása nem ördögtől való. Fontos a búfelejtő inhalálása, a halott múltjának felidézése, belefulladva az anekdoták erdejébe. Addig sem marad magára az özvegy, meg persze a szegény pára árvák is megélhetik az összetartozást magát. Lehet kicsit ventilálni, megbeszélni ki jött el, ki maradt távol, esetleg milyen volt a szent beszéd, no csak ha a lelkész az eseménytől tartja magát távol. Szót lehet ejteni a megjelenésről, az autók hadáról, a koszorúk áráról, vagy arról, az özveggyel ki táncol.

Gyűlölve a körülményeket, ez a tor rendhagyóra sikeredett. A sok absztinens és valódi gyásszal bíró visszafogottan viselkedett, kerülte a kellemetlen helyzetet. Persze a résztvevők csekély száma, és indíttatása meghatározta a kimenetet. Miután a szűk családon túl, orvos és a lélek embere tartózkodott ott, így még a tánc is elmaradt. A visszafogott hangulat műanyag dobozokba került, a társalgás ezzel leült. Kezdetét vette a találgatások erdeje, vajon ki lesz az özvegy kedvese. Ki volt a temetésen mellette, ki fért be a ravatalozó helyiségébe.

Egy kedves rokonom 60 évesen megözvegyült, külső szemlélőként élvezhettem a népek rétegének szokásrendszerét. Jól szórakoztam én a nagynénémmel a templom hideg kövén, miközben néztük az asszonyokat, ahogy kicsípve, fodrásztól friss tollakkal felvértezve repülni vágytak ők, a megüresedett kéglibe. Persze míg más áll a találgatások középpontjában, idegennek viszik a bőrét vásárra, addig a szórakozás olcsó, hangulatom nem méltatlankodó, amint a szóbeszéd tárgya én vagyok, lelkem azonnal orkánszerű viharként háborog. Az özvegy nem veszi észre a sündörgést maga körül, hacsaknem víg a jelleme, illetve a környezete által ráaggatott jelzőrendszere.

Mikor elmennek a népek, marad a házban a gyászos család, lelkükbe a reménytelen közérzet rágja be magát, miközben az asztalokon marad a rom, a halom mosatlan edény. Mint a köd, ereszkedik a tájra némaság. Mintha távozáskor útjelző táblákat hagynának az emberek maguk után, mellyel mindenki számára üzenik, itt már vidámság nem létezik.