Ki az, aki a halottban nem keresi az élőt? Meglátom az élettelen testet, és tudom a belseje már tovaszállt. Hol van Ő, merre sündörög?

Amikor nagyanyámat öltöztettük, hogy csinos legyen, mikor viszik az utolsó földi útjára, csodálkoztam, a többiek miért nem veszik észre, nincs is itt az öreglány. Maradt utána egy élettelen baba, amit mozgatni lehetett könnyedén. Már a kifejezésében is megmutatkozik, nem valakiről, hanem valamiről ejtünk szót. Zavart, hogy a többiek valódi gyásszal, sopánkodva tekintenek rá, miközben kezét, lábát rendre simogatják. Akartam üvölteni, nincs itt! Elment!

Apám halálakor kispados voltam, csak később kerültem pályára. A többiek szorgoskodtak serényen, nekem először a spontán megfigyelés szerepe jutott. Egyszer csak lendületet vettem, és a cselekvés mezejére léptem hát. Azonnal találtam problémás dolgokat, melyek megoldása lekötötte mindenki szabad kapacitását. Felfeslett a nadrág varrása, kicsi volt a cipő a lábra, aztán nem illeszkedett a zokni az öltözékhez. No és a legproblémásabb az ál esete a gravitációval. Apám nagydarab ember lévén, tetemes testet hagyott maga után, melynek mozgatása fizikai megterheléssel járt. Miután lényege elhagyta eme porhüvelyt, maradt a mozdíthatatlan tömeg, csüggedt állal. Persze azonnal mindent bevetettem, hogy a problémát az egész család magáénak érezze. Ha baj van, mozgatásban jó vagyok, no persze nem az élettelen test esetében, bárkinek bármikor feladatot adok, miközben akár egy szobrot is meggyőzök arról, a helyzet megoldása szükséges és az általam felvázolt lehetőség az egyedül optimális. Minden újonnan érkezett szereplő is megszólításra került a rendellenes állapot felszámolása érdekében, hangsúlyozva a szellem jelenlétét, mely már fáradhatatlanul figyel, elemez és értékel. Persze ezt a tehetetlenséget látva, csak örülhetünk, hogy hangja nincs.

Amikor megpillantottam az emeletre érve, láttam a testét ő is hátra hagyta nekem. Mélységesen fel voltam háborodva, gondolván, azt már miért nem vitte magával? Könnyű meghalni, aztán mindent itt hagyni. Csak arra tudtam gondolni, mindegy mi a halálok, hogyan jutunk idáig, ez disszidálás! Mondjuk ki! Felfoghatatlan, él, itt van valaki közöttünk, aztán hopp, nincs tovább. Csak néztem, néztem, de nem láttam, ami szemem elé tárul. Sokszor hallottam, de csak akkor éltem át milyen az, amikor kilépünk a történetből és kívülállóként lélegzünk a helyszínen tovább.

Ha kiléptünk, akkor már jók vagyunk! Azonnal ismét munkaképesek leszünk, készen a konstruktív megoldások keresésére, a problémák felszámolására. Nincs sírás, összeroppanás, helyette többszörösen összetett mondatokban való ügyintézésre, választékos stílusban való tárgyalásra válunk képessé. Egy kicsit mi is meghalunk. Üres tekintettel pásztázzuk a minket körülvevő légüres teret, miközben a hangok észlelése is kikapcsolásra kerül. Pillanatok alatt felépítjük magunk köré a mások által láthatatlan falat plexiből, melyen keresztül tekintjük az élet játszóterét akár hónapokon át.

Az első néhány órában még, a réseken át beszivárog a külvilág, ott folyik ki az érzelem, mely könnyekben érvényesül. A legfelfoghatatlanabb módon változik a hangulat, függetlenül a kívülről érkező impulzusoktól. Nem tudok félelmetesebbet elképzelni a kívülállók számára, mint a sírás, az építkezés zaja, mely gyakran felcsattanó nevetés, majd a sűrű, szinte áthatolhatatlan némaság egymás után következését. A felvázolt hangulatváltozás napokig tarthat, míg a plexi teljes védelmet nem nyújt.

Így magányba burkolózva, elbújva a pásztázó tekintetek elől, keresheted szeretted lényét fáradhatatlanul.