A mentőorvos alaposan megvizsgálta személyzete segítségével az ágyban fekvő tetemet, semmi el nem kerülve a figyelmet. A rendelkezésre álló gépek igénybevétele sem késlekedett, a szobában már szinte minden pittyegett, miközben én a falat támasztottam nagy serényen, nehogy a csapatra dőljenek azok. Majd hirtelen elcsendesedett minden, a megnyugtatásomra került a sor, a hullafoltok bemutatása lett felmentő ítéltem, a halál beálltát meg nem állíthattam mikor a testre rábukkantam, hiszen abból már jóval korábban elmenekült az élet.

Ennyi. A lélek és test emberei már az élőkre emelték tekintetüket, fürkészve figyelték, hogyan tovább. Miután a segítő csapat hozzászokott a két világ közötti átkeléshez, így teljes figyelmüket nekünk, élőknek szentelhették. A problémát csak az jelentette, képtelen vagyok a többségi elvárásoknak megfelelni, így elmaradt az összeomlás, a zokogás, majd az ájulás. Eme jelenetek elmaradása kissé felborították a nap további eseményeinek menetét. Később a mentőcsapat pszichés problémáiról ejtettünk szót, aztán a lélek embere biztosított minket arról, hogy ez a haláleset már hetek óta lógott a levegőben, de fogadjuk el, a megkötözöttség alóli menekülés maga a megváltás szerettünk esetében. Egyetlen aggály merült fel az este folyamán, mégpedig szerettünk úti céljának mibenléte.

Talán az egyetlen voltam, aki teljes bizonyossággal tudta, szerettem lelke a Mennyek országába került. Fel is háborodtam azon, megelőzve engem, elsőként távozott. Érzéseim hetekig kavarogtak, miközben minden fellelhető szakirodalmat elolvasva próbáltam kordában tartani azokat. A bizonyosság csak hitemben lakozott.

Amikor fiaim kicsik voltak, a nagyobbik éppen óvodába kezdett járni, az apja vitte a legénylét, kinek boldogságtól ragyogó arca irigységet szült öccse lelkében. Miközben az óvodás harsány hangot kiadva vágtatott végig a lakáson, mindenki bizonyosságot szerezhessen afelől, a világon ő a legszerencsésebb figura, a picúr pulóvert előkapva némán szaladt felém, öltöztessem, nehogy itthon maradjon ő. Miután közöltem kicsi tündérbogarammal, csak bátyja megy, mi ketten maradunk, kezében lévő ruhácskáját földhöz csapva, dúlva, fúlva távozott. Hát hasonlóan éreztem magam, amikor szembesültem, most csak a férjem megy arra a csodahelyre, én még maradok szeretteim között.

Hitem próbája akkor következett, amikor a halálesetet követően a gépek lázadása megkezdődött. Azon az estén kellett szembesülnöm, dugulás okán a lefolyó használata üzemszünetet mutatott. Majd sorban mondták fel a többiek a szolgálatot. Először azt hittem, csak nem tudjuk kezelni a mosogatógépet, de órákon belül szembesülnünk kellett azzal, párom a konyhai géppel hopponált. A következő a zuhanykabin ketté törése, majd a központi porszívó elfüstölése volt. Miután ezek az események szinte pillanatok alatt mentek végbe, így aggodalmam az egekbe kapaszkodott, vajon kedvesemnek még milyen szerkezetekre lesz szüksége túlvilági életének berendezéséhez.

Miután a Bibliát olvasó emberként hitem szerint földi testünkre Ott szükségünk nincs, így feldolgozhatatlan gyötrelem költözött belém, miért követik őt a porhüvelyünk szolgálatában lévő eszközök. Az adott témában tudományos beszélgetéseket folytatva, megvilágosodtam a Túlvilág vertikális elhelyezkedésével, a horizontálissal szemben, de a gépek távozásának okát meg nem értettem. Ha szerettem vertikálisan, itt velem él a karnyújtásnyira lévő Mennyországban, miért nem használhatjuk dolgainkat jó időbeosztással közösen? Persze, csak ha annyira szükséges számára a zuhanyzás, mosogatás, porszívózás. Ámbár, ha csak hobbiból kívánja tenni, jó elfoglaltság gyanánt, szívesen a család szolgálatába állítanám őt.

A lélek embere csak később hozta a felmentő ítéletet, a műszaki eszközök meghibásodásáért az Ördög felel. Hála! Hálát rebeg a szám! Megnyugtatásul mondám a hírhozónak:

• Az így már mindjárt más, vele érzelem nélkül megküzdök én, Istenre fel!