Láttál már döglött állat fölött koloncon marakodó hiénákat? Erre számíthatsz te is. Bár itt te vagy a döglött állat, melynek húsát véres álkapcsokkal tépik szét. Mielőtt felveszed az állandóan üvöltő telefont, vagy ajtót nyitsz és kilépsz, vértezd fel magad a dupla plexi áthatolhatatlan szerkezetével, különben lelked hasad az emberi együttérzést megtapasztalván.

Még ki se léptem, még fel se fogtam a dolgokat, már a polgári életterem közepett indult emberi mivoltom semmibe vétele. A mintegy 180 kilónyi élő emberi testtel rendelkező ügyeletes orvos, ki hústól és hájtól tömzsi ujjait lassan mozgatva írt, közben keze mozdulatát kellő ütemben követő agya megfontoltan dolgozott, megállapította, az általam mutatott gyásznak foka számára nem kielégítő. Mint ahogy az élelmiszer tápanyag tartalmát ismerte ő, úgy a kellő kalória égetésben is profi szakembernek bizonyult, mutatván az egyszerű földi halandónak az egészséges életmód példáját, nyilatkozott hátam megett, a kín, mely arcomra ült, nem elég. Kár, hogy szemembe nem mondta ő, mert volt bennem annyi elszántság és indulat, hogy az állatokat idéző, szexualitást tükröző testének megmutassam a kín fokát, mely már zsírtól fénylő arcára kiül.

Ez az a düh, mely a gyászban életben tart, ez az, mely megerősít téged, nem veled van a baj. A másik tanult cimbora még a halál éjjelén előadja elméje rejtekét. Élettelen emberem, még fújtató korában, behatolt infokommunikációs eszközeim közé, ahonnan felszedte tudása legjavát. Kész is lett az ítélet, léha életet éltem én, férfiak hada keresi ölem gyönyörét. Óh, hogy miért nem osztotta meg velem egyik okos elme sem gondolatait, lennék itt most párban már valaki csodatevő férfival, aki tán segítene élő környezetemet kordában tartani. Maradtam itt hülyén, egyedül, fejemet bőszen törve azon, miért kellett a nyitott rendszerem feltörni, mikor annak üressége üvölt bele a buta messzeségbe. Vagy gondoljam tovább a dolgokat, magányos ölem rejteke, farsangi öltözetbe rejtőzve megtéveszti eme drága élő és halott embertársaim, majd némelyekbe a ménkű üt bele, kilakoltatva lelküknek molekuláit. Még a végén én leszek emberemnek gyilkosa, ki gutaütés, vagy szívbaj formájában csap oda.

A többiek, már földrajzilag távol tőlem szőtték megsemmisítésemre törő terveiket. Találgatások garmada, melyek bearanyozzák az elkövetkezendő napjaim. A lélek embere, ki távozáskor mindig résen áll és segít, nem érti a csúnya pletykák születésének körülményeit. Nem érti miért került szóba az erőszakos halál, de biztosít, mindenkit csak helyreigazít, fals információt ő nem terít. Lassan előjön minden fura részlet, melyet emberi elme csak megszülni tud, van itt véres leszámolás, vagy esetleg szimpla önkivégzés is szóba kerül. A körülállók szemébe látom, amint visszatükröződik arcomon megülő véres férjfoszlányom, melyet a kivégzés tárgyaként a pisztoly tépett ki. Ezt a foszlányt vizslatták szempárok hetekig, miközben keresztkérdésekkel kutatják gyászom mélységeit. Mindenki a hihetetlenre kíváncsi, mely csak az elmebetegek agyának szüleménye lehet, de kevesen kívánják nyugtatni az életben maradókat.

Egy kezemen tudom megszámolni azokat, akik osztoztak, illetőleg segítséget nyújtottak gyászomban.

Jött a magányos éjjel, a sűrű, sötét, a félelmetes. Már nincs feladat, aludni kellene, de nem jön az álom, és lehetetlen lehunyni a szemeket. Élhetetlen a csönd, felfoghatatlan a helyzet, aztán hangot ad a telefon, jön az üzenet. Egyetlen emberi megnyilvánulás, mely arról biztosít, az SMS megfogalmazója, nem tudja szavakba önteni együttérzése mélységeit. Ez az a pillanat, amikor egyszer csak ömlenek a könnyek, előtörnek az őszinte érzelmek. Mar a fájdalom, megszakad a szív és kezdetét veszi az évekig tartó gyászfolyam.