Nem emlékszem arra, hogyan vitték el őt. Ugyan a környezetemben lévők mindannyian képesek előadni a szállítás földi hanghatásait, nekem még csak távoli foszlányok sem rémlenek.

Mikor nagyszülőm, majd apám teste került ilyetén helyzetbe, annak körülményeit agyamban elraktároztam, de férjem utolsó útját az általa épített házban fel nem idézhetem. Csak remélni tudom, arca jó felé nézett, ugyan hogy mi a megfelelő irány, azt nem tudhatom, csak bízhatok benne, elhelyezkedése rendben lévőnek mondható. Azt mondják, nem szabad látni merre hagyja el a házat, mert félő, visszalátogat később. Szavamra mondom, örülnék, ha visszatalálna, lennének kérdéseim felé.

De időzzünk picit a pillanatnál, amikor is a Ház, ura nélkül maradván a jövőbe tekintett. Micsoda üresség, amikor a gazda távozik. Láttunk-e már elhagyott holmikat? Tudjuk, mindig szomorú történet.  Ott maradt a lakás, koszosan, magán hordozva az élők seregének nyomait. Mit is tehet ilyenkor az újdonsült özvegy? Hát takarít. Nehéz felvenni a fonalat, ha emberemlékezet óta nem látta a kosárban a tisztítószereket. Rövid tanulmányozás után előjönnek a múltbéli emlékek, kész az intézkedési terv, feladatokkal és felelősökkel. Perceken belül sürög-forog mindenki, üvölt a porszívó, zakatol a mosógép, a szárító már szinte helyben jár, várva a huzatokat. A felmosó vödör boldogan pöffeszkedik a nappali közepén, övé a főszerep. A perzsaszőnyegek aggódva motyognak, kutatják a jövőt. Csendre intem őket, ha az elmúlt nap eseményeiről hitelt érdemlően beszámolni nem tudnak, úgy másra kíváncsi nem vagyok, a véleménynyilvánítástól, és a takarításra vonatkozó praktikus tanácsoktól kíméljenek.

Hirtelen megtöri a munka menetét a telefon tülkölése, valami itt maradt, persze nem a test, azt láttuk volna az ágyhúzás közepett, hanem egyéb fontos szerkezet. Vissza az egész, érkezik a nép, de ide be nem jöhet, mit szólna a világ, ha hallaná a munka zaját a síri csend helyett.

A tülkölés, a telefon tülkölése hozott vissza egy rövid időre az elvárásokkal teli életbe. Azonnal tudtam, mit követelnek a konvenciók. Majd vissza a gondolatmentes leledzésbe, ahol nem jut szerep a civilizált élet egyetlen velejárójának sem, olyan ez, mintha légüres tér venne körül, melyben megmozdulni is fájdalom. Még megmozdulni, de a hangokat hallani kín, állandó gyötrelem, melyből menekül az ember.

Aztán megint nyugalom, elvonul a nép, éli tovább kedves életét, szövi rendben a nap történetét, te meg maradsz a semmi közepén. Nem tudod, honnan jöttél, és merre mész tovább, csak időzöl, hátha megragad valaki, aki magával visz, nem hagy egyedül.

Gondolod, csak kerülne már elő, lenne vége a mai napnak, tehesd fel kérdéseid.