Már soha semmi sem lesz olyan, mint volt. Persze az élet örökösen változik, mi meg megyünk az árral, de ez most alapjaiban más lesz.

A halált követő napokból egyetlen állandó emlékem maradt, ahogy reggel állok a fürdőszobában a tükör előtt, és arra gondolok, most kellene kiszállni. Milyen egyszerű is lenne, csak az első perc nehéz, amikor is nem vennék levegőt, aztán már minden könnyű, hihetetlenül könnyű, szinte lebegő. Nézem az arcom, ami olyan idegen, aztán jönnek a könnyek, hiszen nagyon nehéz a plexiruhát felvenni, de a nap folyamán azt viselni kell. A fürdőből kilépve már erős vagyok, szinte érzéketlen.

Kerülnéd az emberek fürkésző tekintetét, melynek a gyászhoz semmi köze. Jobb esetben a kíváncsiság a mozgató rugó, nem pedig a rosszindulat. Akiktől segítséget várnál, ha szerencséd van, kerülnek, rosszabb esetben parasztkenyér csücskét letörve tunkolják véredet. Úton útfélen ismerősök és idegenek megbámulnak, színészi tehetséggel magukra vetett bús álarccal megszólítanak. Mindenki arra kíváncsi, hogyan ment el, volt-e a végnek jele, láttam-e haláltusáját, majd az élőkre gondolván, mi lesz most velem. A bátrabbak megosztják az özveggyel a halál körülményeiről szőtt álmaikat, a szemérmesek csak egymás közt terítik azt. Apósom, az együttérzés élő megtestesülése, napi rendszerességgel hívott telefonon, tudakolja a szakértői sorokat, melyeket a tetem szövetei súgnak az itt maradóknak. Biztos fontos annak tudása, melyik szerve állt le legelőbb, megelőzve a többieket, hiszen az élő vérszerinti rokonoknak útmutatás az egészségi kilátások felett, így az agg apa kíváncsisága már érthető. Szerintem a lényeg a nincsben van, mely már megváltoztathatatlan.

Maradtak a gondok, a napi feladatok, melyek lefoglalták agyam teljes kapacitását. Az elmúlt 20 év alatt mindent megtettem, hogy gyenge és tehetetlen nővé formáljam magam otthonomban. Mindig arra vágytam, egy erős és okos ember vezessen, ne kelljen mindenütt nekem lenni az irányító játékosnak. Sikerorientált ember lévén, ha nehézségek árán is, de végbement elvárásom szerinti átalakulásom.

Ifjú kétgyerekes anyukaként, otthonról indulván szuper járgányom beadta a kulcsot. Nem hittem fülemnek, hogy ilyen létezik, de fel sem mordult jószágom. Dühödten álltam az udvaron, rajtra készen, mi lesz most. Hívtam drága férjem, ecsetelve, nagy a baj. Persze ő gyakorlatias ember lévén távirányítással tudta mondani, mitévő legyek. Mozgassam meg kicsit az akkumulátor saruit, majd felbőg a motor. Letettem a telefont, feltéptem a motorház tetejét, farkasszemet nézve az aksival, ráeszméltem nagy a baj, rossz irányt követek, így férjuramból sosem lesz felmentő sereg. Hívtam vissza páromat, kérdésemet feltevén:

• Hogy nyílik a szerkezet?
• Ne aggódj egy percet sem, azonnal érkezem. – jött a válasz röptiben.

No, ekkor léptem arra az útra, melynek folyománya a mai helyzet. Pontosan egy félév kellett, hogy rájöjjek, a postafiók kulcsa melyik zárnak nyitja. Hat hónapon keresztül mentem a postáskisasszonyok agyára azzal, hogy eme remek szerkezetet velük hátulról nyittassam. Persze kisebbik gyerekem mindvégig győzködött, rossz irányból közelítem meg a dolgot, a megoldás a posta külső falából üvölthet felém. Végre egy férfi, aki megmondja a tutit, lassan de biztosan felderítettem a helyzetet, és ezzel kinyílt a szerkezet, megmenekülvén tőlem a postai személyzet.

Ahogy napról napra életképesebb lettem egyedül, úgy csökkent a halál utáni vágyam. Ma már nem gondolok arra, nem kellene levegőt vennem, pusztán valami halálos betegség győzelme lelkesít. Passzív agresszív vagyok. Persze tudom, mindennek elrendelt ideje van, így maradhatok bután tovább, legalább az élet- halál dolgaiban.