Messziről hallottuk a rohammentő szirénázó lépteit. Amikor elhagyta a várost, beterítette hangja a tisztásokat, rohant a hegynek felfelé. Súlyos és hosszú percek voltak ezek. Álltunk az udvaron, néztük a hónak szitálását, néztük a házat, a házat, ahová kedvünk pont nem volt bemenni.

Hat héttel ezelőtt is hideg volt már, amikor embertársam élettelen teste fölött álltam és vártam a rendkívüli haláleset protokollja szerint a sorban következő szereplőt, mert úgy éreztem, mint egy kutya, őriznem kell, nem hagyhatom egyedül az aszfalton fekve. Persze a gondolatrendőrség nem állt szolgálatban, így remekül tudtam telefonokat bonyolítani a helyszínről, melyeknek az esethez közük egy csöpp sem volt. Már tudom, tanulnom kellett ott.

Most is házőrzőként álltam kint a kövön, úgy érezve, ehhez most semmi közöm.  A telefonokat lebonyolítottam már a házban, ilyetén elfoglaltságot nem találtam. Miért van az, hogy ugyan tudod, nincs segítség, nincs menekvés, de azért kinyitod a kaput és az utcán állsz, a mentő biztosan elsőre megtalálja a házat? Mondjuk, még bosszankodhattam volna, hová ez a késlekedés? Talán, ha nem szirénáznának oly veszettül, gyorsabban is haladhatnának. De nem méltatlankodtam, már a lelkét mentettem kedvesemnek.

A pap, a pap jelenléte nagyon fontos a megfelelő pillanatban. Amikor nagyanyám betegeskedett, rendszeresen járt hozzá Isten embere, akivel az imádság is jobban csúszott. Emlékszem, az utolsó időszakban már nem kommunikált velünk, de rendszeresen rákérdezett anyámra:

• Pap? - kérdezte felülve.
• Volt már - válaszolta, mire az öreglány megnyugodva falnak fordulva szunyókált tovább.

 Apám esetében is erőltettem a lelki felkészülés megszervezését. Szegény anyám, akkor is teljesítette akaratomat, mondván, az ő lelkén ne száradjon a késlekedés. Tündéranyám, még arról is biztosított, az általam kijelölt program szülőapám megnyugvására szolgált.

A mentő után így a lelki embert hívtam, majd a család értesítésébe kezdtem. Drága sógorom megkért, ne mondjak dolgokat elhamarkodottan, megalapozatlanul tartózkodjak a lét és nem lét körüli kijelentésektől. Öccse majd akkor válik halottá, ha azt a mentőorvos kimondja, addig ragaszkodjunk őt az élők sorába számon tartani. Kérte, a fejleményekről rendre tájékoztassam, az orvosi vizsgálat után feltétlen és azonnal hívjam. Na, végre, kaptam feladatot ismét, így már nem kellett attól tartanom, magamba roskadok a semmittevés okán.

Talán jelen feladatom miatt vártam annyira a mentő érkezését, ne késlekedjenek, vizsgálják, nyilatkozzanak, segítsenek helyesen látnom a valót.

A test és lélek emberei szinte egyszerre futottak be, míg a 21 gramm szabadon közlekedve bámulhatta az itt maradók szorgoskodását a koloncon. Kié a test és kié a lélek? Döntöttek, felosztották maguk között. A hullafoltokkal tarkított test, a merev pupilláival együtt maradt, a lélek, a kiszabadult, a kedves, a családszerető ment, elillant.