Az edény után jöhet az árnyékvilág utolsó telkének kiválasztása is. A temetőgondnok természetesen jó ismeretséget ápolt urammal, a faluban kizárólag engem nem ismer senki.  A vállalkozótól kapott elérhetőségen keresztül vettem fel a kapcsolatot a következő készséges emberrel. Ez a kapcsolatfelvétel a halált követő második héten történt, egy héttel előzve meg a temetést. A férfi úgy tudott segítőkész lenni, hogy talán egyetlen egyszer sem nézett a szemembe, a kontaktus mindvégig kerülve volt részéről.

Fontos tapasztalatommá vált, hogy az özvegy szemébe senki se néz szívesen. Olyan az, mintha egy feneketlen kút lenne, amely képes az élő lelkeket magába szippantani. Az emberek általában bűntudatot éreznek a halál közelében, talán szégyellik, hogy ők élnek, esetleg nem tudják, ildomos-e a gyász szomszédságában boldognak lenniük. Gyakran találkoztam azzal, adott társaságban nekem kellett gondoskodnom a vidámságról, kimondva a gyászos hangulat kerülésének kívánságát.

Persze a gyász következő másfél évében eme felfedezésemet rendszeresen ki is aknáztam, amikor csak lehetőségem nyílott rá, hangoztattam új családi állapotomat, miközben fürkésző tekintetem egy pillantásnyi időt sem vesztegetett el, hogy leleplezze a zavart beszélgetőtársaimban.  Nem volt az a szívtelen emberfajzat, akinek szemére homályt ne varázsoltam volna, és nem volt az az ajtó, mely mocsok módon ki netárult volna előttem hallva tragédiámat. Természetesen ezt a jellemtelen játékot ismeretlen emberekkel, idegen környezetben játszottam, vigasztalhatatlan lelkemben történő röpke jókedv kialakulása reményében.

Az utolsó telek kiválasztása nagyon fontos momentum. Amikor nagyanyám földi nyughelye került kijelölésre, fontos szempontnak bizonyult a terület fekvése, legyen az az élet napos oldalán, szeressenek ott pompázni a virágok. Kedvesem telkének kijelölése ennél lényegesen összetettebb feladatot támasztott elém. Ragaszkodnom kellett, belső késztetésem okán ahhoz, kevés szomszédja legyen, hiszen életében is mindig a saroktelkeket kultiválta. Továbbá szemmel tudja tartani a közlekedőket, rálásson a templom tornyára, így az út közelébe kell kerülni, a legszélső parcellába, átellenben Isten földi házával. Nem tudom, a gondnok engem nézett bolondnak, vagy férjemet tisztelte a legmesszebbmenőkig, de kéréseimet végighallgatva, szó nélkül egy bizonyos helyre vezetett néma főhajtással, megkérdezve az anyaföldre mutatván, megfelelőnek tartom-e eme helyet. Megértette kérésem lényegét, a temető legjobb telkét válthattam meg életem párjának, hogy a horrorisztikus urnának, amely kedvesem már csak használaton kívüli hamvait tartalmazza, végső állomása legyen.

A helyszín kiválasztása persze konfliktusokkal terhelt volt, hiszen ha egy anya és apa temeti gyermekét, akkor a meny akarata felülbírálásra tarthat számot. A szülők szívesen magukkal vinnék fiuk hamvait a családi urnasírba, ezzel is kirekesztve az özvegyet a gyászból. A fő temetkezési helyen még pont egy kiadó hely árválkodik, várva halottuk földi porait. Biztosak abban, hamar vigaszra találván, költözöm messze vidékre, melynek előszelét már érzik is talán, magára hagyván kincsük lelkét, hogy egyedül szomorkodjon, távol a majd belőlük lassan készülő hamvak sokaságától.

Azt gondolom, szülőnek gyermekét eltemetni a legnagyobb fájdalom, így azon túl, hogy ragaszkodtam a temetés helyszínéhez, azzal a bizonyossággal, ő kötődött a választott faluhoz, átengedtem a rokonok értesítésének jogát minden formaiságával együtt.

A temetési szertartás egy több ismeretlenes egyenlet, ha a tárgyi feltételek adottak, már csak lélekkel kell megtölteni azt. Lehet választani zenét, búcsúztatási formát. Mindent meglehet tervezni, olyan mint egy esküvő, és valóban olyannak is kell lennie, hiszen hittel és reménnyel gondolataink között, az örök élet reményében engedjük tovább szerettünket.

A hit dolgaival kapcsolatosan készülni a szertartásra, már felemelő. Olvasni a Bibliát, gondolni az ígéretekre, az örök élet reményében élve megerősödik a bizonyosság, mely a gyászban a lelki béke megtalálásának az alapja.